Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!

Ti titokzatos, messzi hűs lapok!
Betűknek mérhetetlen tengermélye:
nem vihettek magasba és a mélybe…

Ott sorakoztok messzi polcokon
a titkotok két tábla közt bezárva –
s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba…

De hűvös őszi alkonyatokon,
mikor hangja sikolt a szélkakasnak,
lelkemre éles fénysávok szakadnak…

És megindul köröttem csendesen
nem olvasott könyveknek légiója
s magával ránt a tisztább régiókba…

Megálmodom – ki eljő egykoron –
a legnagyobb gondolkodót a földön:
(hol leszek én, mire csillaga följön!…)

S az új Gutenberget is, aki majd
könyvét a lelkünk ráncaira írja…
S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja…

Ki jókedvet és szabadságot ád
a gályapadhoz láncolt embereknek,
kik egy könyv fölé borulva remegnek…