Jó anya cukorral, mákkal, mazsolával,
a foszló kalácsot tölti a javával.
Alul is, felül is zsírral jól megkeni, –
így lesz aromákkal, jó ízekkel teli.

Én is a versemet – olvasóm, gyermekem –
az élet ízével, zsírjával megkenem.
Megsütöm a lánggal-felhevített rácson,
az isten keze van ezen a kalácson.

Vedd, ím, vértfrissítő erő-eledelnek!
Míg jobbat kapsz, hosszú idők beletelnek.
Tele van éltető fájdalommal, kínnal;
mindenféle földi s égi vitaminnal…

Tele a gyümölcsök hólyagzó levével,
melyet a nap érlelt vörhenyes hevével;
tele a búzának aranyos porával,
mit az ég szentelt meg zápor-ostorával…

Tele bús ízével az alázkodásnak,
melyet az emberi szív úgy restel másnap;
tele csúf szavakkal, mérgezett igékkel,
amiknek lángjában az önérzet ég el…

Tele van elapadt mellek sikolyával;
sorvadó csecsemők hangtalan jajával;
sosem-ringott bölcsők szívölő neszével;
vérbefulladt csókok százával, ezrével…

Tele van éktelen, vad acél-zörejjel;
vágott koponyákbul villogó röhejjel;
sisteregve pergő gépszíj-csattanással;
ártatlan lelkeknek adott rossz tanáccsal.

Tele van harsogó véres-veres színnel;
kábító illattal, vágtató benzinnel;
csípőket riszáló vad dzsessz-ritmusokkal;
rablott pénzen zabált félig-nyers husokkal…

Tele búgásával repülőgép-szárnynak,
melyre a szegények soha fel nem szállnak;
tele van a kalács minden földi jóval:
bódítás mákjával, fel nem tört dióval…

Még tüzes fahéjnak rája hintegettem
forró könnyeimet… S lám-lám, éhes lettem!
Ez az én kalácsom! Semmi több, csak ennyi!
Üljetek le mellém, segítsetek enni!