Somlyó Zoltán: És verseket irok,

láncszemre lánc,
a misztikus és fájdalmas világrul,
amely csak nékem rossz halotti tánc;
másoknak vére benne égve lángol.

Mert éjidőtt a nagy kősátorokban
gyerekkacajjal áldás hömpölyög.
S a viháncoló vérből ki-kiszállnak
az ablakokba rőt kis ördögök.

S leröhögnek a köruti homályba,
hol vándorlásom útja végtelen.
S én összehúzom bús kabátom szárnyát.
Jaj, nincs, ki, mint én, olyan éktelen.

És ujra kérdem: mit jelent a nap?
És felelem: így lettem harminc éves…
Fakul a fekete selyemköpeny
és fakul a selyemköpenyü nő, az édes.

SZÍNHÁZBAN

Langyos közelben, áldott puhaságban,
itt terülsz el leányan, haloványan:
te legtitkosabb, titkom, drága vágyam.

A félsötétben elsüppedve nem látsz.
Nyakad hevén ül egy vékony aranylánc,
mint selyemgyíkon villogó pazar ránc.

Fodros fejed libeg a lanyha fényben,
mint vad szeszély egy szende költeményben.
Ruhád redői égnek a setétben.

Az orkeszterben egy vad dal vonaglik.
Szájad kinyil, vállad meg-megvonaglik,
véred eleven gőze felmorajlik.

Egy lágy szinész egy röpke nőre pillant…
Most, most a szemed szenvedőn megvillant…
A függöny hull – fölsrófolták a villanyt.

Az arcod ég. Kis kezed bústudatlan
ott babrál még a csipkeforgatagban. –
Egy kéjes perc – és rám nézel nyugodtan.