Úgy gondolom, vannak, akik rendszeresen, heti alkalmanként szívesen látogatják a temetőket, gondozzák szeretteik sírjait, és vannak, akik nem igazán temetőbe járók, csak ünnepekkor jutnak el a sírkertekbe, mert idegenkednek a kőbe vésett nevek és évszámok látványától is. Nálunk hagyománya van a heti temetőlátogatásnak, télen-nyáron. Ez általában szombat ebéd utáni programja volt nagymamámnak, és most ugyanígy járunk ki anyával a nagyvárosi köztemetőbe. Nagyapa hetente járt sírt ásni, meg sírt húzni a faluban. Így mondtuk, pedig városi címet viselt már régen alföldi településünk.

A kisvárosi temető tűlevelűinek illata, egének színe, a sírok rendje, a sírkert alaprajza máig az emlékeimben van. Első „igazi” halottam a dédi volt, akinek a temetésén először vettem részt gyermekkoromban. Urnatemetése volt, ilyet nem láttam a tévében. Brezsnyev temetése vésődött az emlékezetembe, amit mindannyian néztünk akkoriban. Aztán drága nagyapámat láttam, amint háztól, a hálószobájukból már szép, fehér selyembéléses koporsóban vitték ki az udvaron álló halottas autóba. Utolsó útjára való kísérésében volt valami misztikus. Ahogyan lassú tempóban követtük az autót, nagy, szilvaszemű cseppek mosták a járdát simára. Az agyagos föld viszont az esőben megadta magát, és a sírhantolóknak bizony igencsak meggyűlt a gondjuk a koporsó leengedésével, mert nagyon csúszott a csizmatalpuk.

Aztán nagyim költözött át a túlvilágra, egy díszesen faragott urnakoporsóban. A februári talajfaggyal is megbirkóztak valahogyan a sírásók, nem nagyon figyeltem az eseményeket, máshol keringtek a gondolataim. Nagyim hagymaszagú otthonkája körül, ahogyan a raffiamadzag kilógott a zsebéből, amikor szőlőt kötözni ment. Az Akácfa utcai kisház teraszán ülve várta az üdülővendégeket. Habár nem tudott se németül, se lengyelül, azért mindig szót értett a hozzá tévedt vendégekkel. Nyolcvanhárom évesen tisztában volt a napi euróárfolyammal is, úgy számolta ki szinte fejben a szállásdíjat. Aztán szombatonként együtt jártuk végig a kisváros temetőjét, melynek minden szegletében voltak már halottjaink. Nagyanyámnak segítettem körbekapálni a síremlékek széleit, majd vizet cseréltünk a vázákban. Mindig, amikor odaértünk egy sírhoz, megállt előtte egy fél percre. Szerintem egy gyors Miatyánkot vagy Üdvözlégyet mondott el nekik, értük.

Most, amikor a százesztendős nagyapám sírjánál állok, megigazgatom a krizantémokat, a mohakoszorút a koszorútartón, majd mécsest gyújtok. A láng játékát nézem a mécsestartón át, és közben arra gondolok: hány patkószögütés vajon az élet? Majd ismét elkalandoznak a gondolataim, viszi őket a fel-feltámadó sírkerti szél. Mint tejbe aprított kenyérdarabok, úgy úsznak el előttem a megszépülő emlékek apró vitorláshajói, a szálas takarmány szecska forgácsait leseprem magamról, s velük együtt nagyapám jóízű horkantásait, aztán elkezdem számolni a napokat visszafelé az évből, s közben arra gondolok, vajon az égi tyúkólból a tojásokat kiszedegeti-e most is nagyapám, és az égi itatónál megitatja-e a lovait? Egymásba horgolom a szavakat, mint nagyanyám horgol szép csipketerítőt Mária vállára, hogy amikor szenteste újra megszületik majd a Kisded, elhiggyem: a sírkertekben nyugvókért is eljön egyszer a Megváltó.

Lajtos Nóra