Szemelvények Kovács István verseskötetéből

Éppen most

Felhőszakadás múltán
a diófa földig érő lombzuhataga
összerepedezett lámpaburaként
zár magába.
Fényfoszlány vagy.
A fuvallatra
fehéren meg-megvillanó asztalnál ülsz,
akár egy reformkori memoárban.
A mobiltelefont
ógörög–magyar szótárnak képzeled,
a számítógépet Odüsszeiának – eredetiben,
a mihaszna információk vörös iszapját
eltakarítandónak
Berzsenyi szülőföldjén túl is…

Nem e világra való vagy – mondanák.
Pedig éppen most képzelem,
hogy az vagyok.

Érces fényözön

A sudárzsálya – nyersezüst-robbanás,
érces fényözön villódzik szememben,
és megfürtösödnek kék szilánkjai
emléklapján a szaggatott jelennek.
És megfürtösödött kék szilánkjai
eltalálják a verklizett filmekben
halálba vonuló vén bakákat is.

Úgy estek össze a valóságban ott,
hol araszolt a jövő-látó monstrum,
rémrejtelmekkel a lánctalpas titok…
S rohamoznak a sisakok, a bornyúk,
és halál-hagyományt éltet a szurony…
Avarrá rongyolt tölgyfalomb a sorsuk,
s bombatölcsérekben adagolt iszony.

Marad-e élő a front össztüzében?
Halála helyén ássák meg a sírját;
így épül egyre a harctéri skanzen
a lövészárkok torzult sokszögében.

A tüskés spanyolbak mint rozsdahalom
a „ne ölj!” tilalom parancsolatát
foszforeszkálja az égi torlaszon
a nagy háború után
száz évvel is…

Száz éve is
hogy helyt állt a honvéd!
Mit sem tudva azt,
mi vár rá otthon.
A széthullott haza…

Nagyapáinké a porladó visszhang:
földmélyi marsban éneklik a nótát
a csillagokról…
S korhadt mankóiknak
támaszkodnak a vénséges diófák.

A porondmesterből lepke lesz

Megvadult falovakon terpeszkedve
vágtat körbe-körbe az ősz,
vörös hálót vet a porondmesterre,
s bebábozza a tél előtt…

rajta a trapéz árnyékát is,
a gyűrű-glóriás fejet,
arcán a fények játékáig
a dobszó-himlőhelyeket.

E számot titkon szerződtette
maga ellen…? – Maga az élet,
s benne csakis a porondmester
a cirkusz-öröklét lepkéje…

A publikum mindig nagyérdemű,
s vasközösség – a tapsai során.
Magányos a rivaldafényben ő,
bohóc, artista, zsonglőr, idomár.

Meghajolnak és elvonulnak,
nem verve fel a lárvák csendjét,
amíg a fényszórók kihunynak.
Lég-porondmesterek a lepkék…

Virrasztás egy altemplomban

Az altemplom boltíveinek mélyén,
hol négyrét görnyednek az oszlopok,
a kelő nap bezúz fényöklével
egy ólmos álom-üvegablakot.

Színes cserepei szerteszállnak,
mint tarka lángok, torzó csillagok,
s beleremegnek a holdrozettás
éjfélen túlra vándorló vakok.

Nyisd ki kapud, a magadba-zártat…
Hagyd imádkozni a zarándokot.
A kerengőben eltűnődve szállnak
a fénylő gregorián dallamok.

A be nem telt idő

Vannak,
akik alkonyatkor
a szemétként
konténerbe dobott
századokon át
farkasvakon is
a kezdetekig látnak.
A halál guberáló angyalainak
mozdulatai nyomán
darabokra tört
áldások és áldozatok,
tettek és jócselekedetek,
gondolatok és mulasztások…
Az ébredés
egyszerre tesz
szabaddá,
rabbá.
Simítgasd ki a szárnyas kezekből
kihullott legendát,
ne csak a tenyértől szöghelyeset.
És felebarátaidat,
akik megrendülésedtől
életre kelnek,
ne engedd újra
szószékre – világmegváltónak,
máglyára – hitvitázónak,
virághantos vesztőhellyé
géppuskázható köztérre – tüntetőnek,
harctérre – hősnek,
árvaházba – megalázottnak,
s a ki tudja,
miért és hová,
de végül mégiscsak elindított
halálvonatra – kitaszítottnak.
Ne engedd őket
a jövő küszöbén túlra se,
ahol végső torra készülve
eszelős fényjelekkel perzselgetik
a koponya-kupolás mennyboltozatot.
Száműzött álmaikat
folytassák jelen időben,
sziklának vetett háttal,
a be nem telt idő
habprémes hullámaitól
újra és újra betakartan –
még itt a Földön,
ha már-már odaát is.

(Magyar Napló, 2018)