Részlet Homoki-Nagy István kötetéből

XXV. Őszi tájkép

Minden sárga és sárga. Az egykor hatalmas, büszke, lombos fák most kiaszva, mint a természet számkivetettjei állnak, s nyújtják ki a végzet gyanánt rájuk nehezedő sárga köpeny: a sárga levélpalást alól csupasz, meztelen karjaikat. A végtelen mező is haláltusáját vívja az enyészettel. Itt-ott látszik néhány folt, amely még az élet színével, a zölddel van sávozva, de a legnagyobb rész már sárga: a halotti szín.
Lassan egészen a földre hajlik az egykor dús fű, s beáll a halál: a dér, majd a hó szemfödelet borít a rétre. Nagy temetés ez. A természet temetkezik. S mikor átsusog az őszi szél, a szegény, megtépázott fák búsan suttognak: vége, vége már…
Mintha a természet circumdederuntját énekelnék. A nap is bágyadtan süt le. Szomorú tekintete átmereng az erdőn, átsiklik a legkisebb levélen, fűszálon, bejárja a bozótot. Mintha a naptól hozna üzenetet. A növények búsan hajtják le fejeiket s hullatják leveleiket. „A nap is azt üzente, hogy ezután már nem küldheti sugarait kora reggel, nem fürödhet a harmatban, nem vigasztalhat, nem enyhíthet, nem hűsít, s utolsó sugarai nem simogatják az erdőt, nem kísérik fészkére a nyugalomra térő madarat. Nem, nem, nem…”
Távolabb egy sereg hársfa áll. Mintha megsokasodott Philemonok és Baucisok változtak volna fákká. S most sírnak. Könnyeik: a levelek sűrűn peregnek. Siratják a természet elmúlását. A talajt mindenütt sárga levél takarja. S mikor elönti őket bánatos sugaraival a nap, úgy ragyognak az őszi harmattól, mintha ezerszámra heverő aranypénzek lennének. Valóban pénzek ezek. A természet, a növényvilág fizet a vidám, napsugaras, méhek dongásától hangos nyári és tavaszi napokért avval, ami nekik a legdrágább: a leveleikkel. Ősz van!
Amint sétálok a máskor oly hangos, zajos parkban, lépteim nyomán csak az avar zörög szomorúan. Sehol semmi. Hová lettek a tarka kis madarak? Hová lettek a zümmögő kis méhek, hová az a sok bogár, amellyel azelőtt lépten-nyomon találkozott az ember…?
De nini! Egy nagy fenyőfa alatt nyüzsgő tömeg mozog. Egy sereg hangya! Készülődnek a télre. Leülök egy padra, s onnan nézem a dolgos kis munkásokat.
Mintegy huszonöt centiméter átmérőjű félgömb ez a boly. A teteje lehullott fenyőlevelekkel van borítva. És ezen sürögnek-forognak a hangyák. Alakítják a bolyt, hogy a télen meg ne fagyjanak. Lázasan dolgoznak. Egyik építőanyagot hord nagy igyekezettel, másik a bábokat cipeli. Egy nagy szitakötővel viaskodik az egyik bábot vivő hangya. Már-már legyőzi a szitakötő, de a kis hangya a bábot le nem téve, mindig beljebb csalogatja a boly közelébe, míg aztán segítséget nem kap. A szitakötő persze jobbnak látja elkotródni.
Az élelmet is gyűjtik. Döglött legyet, szúnyogot visznek csápjaik között. Zsebemből kiürítem a morzsákat. Erre innen is, onnan is gyülekeznek a hangyák. Ki-ki szájába vesz egy darabot és – nem eszi, hanem – viszi a közös magtárba. Majd jó lesz az a télen!
Az egyik hangyát a körmömmel agyonnyomom. Egy ideig ott hever egy sárga levélen. De nemsokára megpillantja egy arra menő hangya. Odamegy a halott társához, megtapogatja, aztán próbálja elvinni. Nem bírja, vagy csak éppen vonszolja. Ott hagyja tehát, és elfut a bolyba segítségért. Jönnek is vagy négyen. Felemelik s viszik a halottat a bolyba.
A poétikusan gondolkozók talán még azt hinnék, hogy miután bevitték az áldozatot, bizonyára sírva állják körül a rokonai, forró hangyakönnyeket hullatnak, s elhantolják… De én csak reális gondolkodású ember vagyok, s azt hiszem, az elesettet – megeszik.
Ősz van. Az erdő s a természet remegve suttogja: Itt az ősz. Hullnak a levelek. Csak a fenyők állnak zölden, frissen a sárga növények között. Talán azért néz rájuk oly mérgesen a sárga, haragospirossal cirmozott égbolt. Közel a tél.

XXVI. Varjak a téli szürkületben

Alkonyodik. Mintha egy egyetemes, nagy szürke hályog jönne a világ szemére. Mindenütt hó, minden sivár, egyetlen élőlény sem mozdul. A hatalmas lombozatú fák teli vannak hóval. Mintha valamennyi egy-egy haldokló, ősz fej volna. S mintegy óriási vámpír a hegyes karmaival, úgy kapaszkodik a metsző téli szél ősz hajzatukba: húzza, rángatja, és rántásai alatt recsegnek, ropognak a fák.
Egyetlen élőlény a pusztán, a puszta hű fia, a varjú. Az esti szürkületben meg-meglibbenő fekete szárnyakkal olyanok, mintha a kegyetlen tél megölt áldozatainak lelkei lennének, s most itt kísértenek a téli éjszakákon, vijjogásuk betölti ezt a nagy, fehér szemfedőt, s visszhangul csak a téli szél jajong.
Most itt ülnek a sötétben, éhségtől káprázó szemmel, s bámulnak a téli éjbe. De ott nem látnak egyebet, mint a holdtól megvilágított hómezőket, melybe bele-belevágja láthatatlan, óriási ekéjét a szél, felkavarja a havat, azt szétteregeti és viszi… Mintha egy fehér lepedőbe burkolt, óriási, fehér kísértet: a tél szelleme rohanna sebesen vágtatva, és mozgatja ezt a hólepedőt, s vijjog hozzá a szél… Egyszer csak egy kigomolyog, máskor meg, mint egy óriási fehér háló, száguld, s mindenhova benyújtja ezer polipkarját, semmi sem menekül előle, hanem hideg, halált hozó ölébe veszi s fojtja meg az áldozatait… Útját az üvegszemű hold világítja meg.
A szegény varjak meg repülnek tova. A fel-felkavarodó hóban, imbolygó repülésükkel, károgásukkal olyanok, mint a rossz lelkiismeret. És repülnek. Némelyik megtántorodik s lehull, mint egy rongy. Leszállnának érte, de a hóvihar nem engedi.
Egyszerre, mint a parton a hajótörötteknek gyújtott jelzőláng, a távol ködéből felvillan egy kis fényfolt. Odaszállnak a varjak, egy paraszttanya ablaka az a fényesség. Leszállnak a tetőre, amely olyan, mintha fehér subát vett volna magára. Talán itt megpihenhetnek, talán itt élelmet, nyugalmat találnak a tél koldus madarai? Ó, nem! Nagyot dörren a puska, felvillan a láng, s vért okádva hull le az egyik fekete madár.
A többiek meg felkerekednek, s repülnek tovább. Már alig tudnak repülni, pedig az alattuk gomolygó hóban ott vonít felborzolt szőrrel a csikasz. Hát repülnek… Nagy keservesen elérnek egy szálfaerdőt, itt mintha biztosabbnak látszana a hely. Letelepszenek. Egy ideig még figyelik a környéket, hogy nem zörren-e a bokor, nem settenkedik-e a róka, azután a fel-felsivító szél hangjai mellett elalszanak.

XXVII. A méh

Felkelt a nap. Sugarai átsiklanak a tavaszi pompában tündöklő fák színes csipkéi között. Pajkosan kergetik egymást, majd átszűrődnek a fák virágain, s fenyőkkel elárasztják a gyepet, melyen millió élet mozog, pezseg, ébred. A szellő elhozza hangfoszlányait egy csordás reggeli tülkének.
Ébred már a méhes is. Rajonként szállnak belőle a kis méhek, hogy aztán szétoszolva menjenek a munka után. Egy kis méh éppen ide, a közelembe telepedett le. Úgy látszik, most dörzsöli ki szeméből az álmot. Azután fürgén felszáll, és zumm, zumm eltűnik a szemeim elől.
Repül, repül a kis méhecske, ki egyenesen az erdőbe. Ott a nagy fák között addig szálldos, amíg egy gyönyörű kis tisztást nem talál. Teli van ez a tisztás hintve a legszínesebb, legtarkább virágokkal. Mintha ezer és ezer apró, színes ruhájú kis törpe sütkérezne ott a napon. S mindegyik kis virág ott tartogatja keblébe zárva azt a harmatszemet, azt a gyémántot, azt a mátkagyűrűt, amelyet talán akkor kaptak, mikor a hajnal első sugarai csókot leheltek apró virágtestükre.
A kis méh virágról virágra száll, de még minden át van ázva a harmattól. Ő maga is egész nedves. Kiül szárítkozni egy nagy gombára. A nap is segítségére jön: sugarai mind melegebbek és melegebbek. Hamarosan egészen szárazon fog ismét a munkához. Zumm, zumm. A virágok is szárazak már, s olyanok a napfényben, mintha egy pajkos törpemanó ezer apró, tarka lampionnal hintette volna be a földet.
A kis méh pedig dolgozik: zumm, zumm… Száll virágról virágra. Apró kosárkájába szedi a virágport. És mikor többet nem bír, akkor zimm, zümm, hazaszáll. Otthon lerakodik, és jön ismét vissza. De most nem a tisztásra repül, hanem egy virágzó hársfára. Itt már nem egyedül van. Százával döngicsélnek a méhek a fán. Közéjük áll ő is. Dolgozik szüntelenül. Csak midőn a nap vörös arccal csókolgatja a világot, akkor gondol a hazamenetelre, így is jól elkésett.
A nap már leáldozni készül. Olyan, mint egy nagy, piros léggömb, amelyből lassan tódul ki a hidrogén, s a gömb is süllyed folyton.
A kis méh indul haza. A faluban szinte áll a por, amelyet a hazatérő esti csorda vert. Mintha egy sűrű, szürke függöny lenne a vidékre borítva, amely mögül csak néha csillan ki a falu tornya meg a házak. Szól az esti harang: „Gling-glang…” A kis zumm-zumm már hazatért.
Az emberek pedig kalaplevéve mormolják a harangszóra: az Úr Angyala köszönté Szűz Máriát…

(Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, 2024; Poloma Máté Pál illusztrációival)