Az éj füstös kutyái osonnak fázva a dagadó dombokon
S már bűvös betükkel gyullad az égi talizmán, a sorsmutató,
Fekete mélységben száll elhagyottan,
Jó s balszerencsét sápadt javasarca hirdet.

Csillaggal szórt hegyes süvegben járulok én is a kétes csillagot
Kérdeni, varázsló pálcám tétova leng remegő vonásai közt,
Szultán lelkem kegyetlen vággyal
Rendeli fátylát vetni a testesülő jövendőt.

Ó, kígyó tanács, mely az idő titkos kamaráit meglopni küld,
Büntetlen nem maradhat a jósló sejtelem, az előre-emlékezés,
Lángpallosos angyal a tudás fájdalma
S kiűz ősi kedvem tág paradicsomából.

Ne kérdjétek: milyen baj-képet nyit fölibém a távoli könyv,
Zord pergamentjén könnyes szememmel mily ostoros végzetet olvasok,
Sárpalotám a nyomorúság
Lészen s munkáim újra idézik a régi Heraklest.

Vigasztalóm! Jőjj s borítsd szememre éjtollú, temető szárnyadat,
Holló daloddal ringass átal feledtető vizeden, kegyes,
Hűs karjaidat ha égre tárod,
Leszédül a vak hold, s rámlobban az égi Jeruzsálem!