Daloló almafák s édesröptü madarak közt
Nehéz járni a némultan botladozónak,
Nehéz a tarlott mában tudni, hogy nem lesz kalászosabb a holnap.

Homlokomat az enyhülő nap hiába cirogatja,
Hiába téved hajamba hűs, simogató kéz, –
Fáj már a jóság is és megaláz a vigasztaló becézés.

Fáj már a jóság is: olcsó csere egy világért,
Mely együtt forgat éjt-napot, jót-rosszat, a magasban
Ujjongó sasokat s elmerült életeket a döghalas tavakban.

Inkább csapjon szemembe minden ág, varjak kergessenek sikitva,
Üszkösödjék meg a nap s pernyével és korommal
Verje az utat, merre futok makrancos fájdalommal!

Hajladozó fák s keserüen vergődő madarak közt
Nehéz a nemjobb holnapért rossz tegnapokat feledni!
Gyülölj, kergess el és ne merj szeretni!