Részlet Bene Zoltán kötetéből

Ferenc József-föld

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.

Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.

Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket Novaja Zemlja-i orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.

A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.

A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az észszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.

Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

(Orpheusz Kiadó, 2021)