Szemelvény Nagy Kiril regényéből

Az intézmény mintegy ötven kilométerre állt a fővárostól. A plovdivi útról kellett lekanyarodni a fasor egy hiányzó pillanatában, ide csak úgy nem tévedt az ember. A sárgaház épületét még ’86 novemberében ürítették ki. Aznap, amikor az intézmény sorsa napirendre került, Dimitar Sztoilov főtitkár egy kerületi szépségversenyre volt hivatalos, így a bezáratásról való döntést nélküle hozták meg. A rendőrfőkapitány saját kezűleg intézte a rendelet végrehajtását. Azonnali hatállyal. Pedig Sztoilov gyakran látogatta az intézetet a fekete Volgával. Az autó befordult a rozsdadíszes kapun, a masszív gumik sorban lövöldözték a murvát az út két oldalára, az udvaron lézengő betegek pedig hullámozva tükröződtek végig a jármű sötét fényezésén és az apró, króm alkatrészeken. A főorvos, Dr. Felsőczy Aladár – aki a háború alatt szökött Magyarországról Romániába, majd át a bolgár határon – irodájának ablaka a sétányra nézett. Így mindig időben észlelhette a Volga érkezését ahhoz, hogy a nővérekért kiáltva végigrohanjon a kőlépcsőkön, és az autó lefékezésekor maga nyithassa a krómkilincset. A két ápolónő kényelmetlenül szorosan állt a jobb és a bal oldalán, mélyeket hajlongva a főtitkár előtt. Üdvözlöm, főtitkár elvtárs, milyen kellemes meglepetés, mondta a doktor minden alkalommal, hetente háromszor, olykor ötször. Sztoilov csak hunyorgott egyet vastag szemüvege mögött köszöntésképp, és intett a sofőrnek, hogy fél óra múlva jöjjön. A fekete jármű kikanyarodott, majd visszacsatlakozott az őrökkel tömött konvojba, amely ilyenkor egy megtévesztő kört tett. Az esetleges ellenzéki merénylőket kicselezve. Sztoilov előtt még a magukról sem tudó, nyáladzó betegek is hajlongtak, mert a sokkterápia alatt elégszer mesélték nekik a nővérek, ki is az a főtitkár úr. A nép megmentője, megmenekülni pedig jó. Dr. Felsőczy és a két angyalszárnyként hozzátapadó nővér mindig a 34-es szobáig kísérte Sztoilovot, közben egy kórlapot legyezgettek előtte, hatalmas áttöréseket és rohamtempójú fejlődést emlegetve, Mincsev úr állapota… elnézést a szófordulatért, eszeveszetten javul. A férfi megköszönte a tájékoztatást, elmehetnek, és a szokásos huszonöt percre eltűnt a szobában. A 34-es szám tévesen állt az első emeleti ajtón, ahogy az összes többi szám is. Az elmegyógyintézet megépültekor Bara banov mester, a haszkovói kisiparos felülről kezdte számozni az ajtókat, így került az egyes a legfelső emeletre, a hatvanas pedig a földszintre. A keskeny, de hosszú folyosók padlóján törtfehér és fakóbordó csempék váltogatták egymást, a vaskorlátok mentazöld festéke csöpögősen száradt meg, kis göröngyöket hagyva a felületen. A fehér ajtók, amelyből tizenöt volt minden emeleten – tíz kórterem, a többi pedig iroda, orvosi szoba, tároló és a mosdók – szintén egyenetlenül voltak lefestve, a rajtuk vágott szellőzőket pedig rács hiányában lefolyószűrőkkel takarták el. A csempék között húzódó fugák girbegurbán vonultak végig a folyosókon, az ember, ha követni próbálta őket, beleszédült a szerpentinbe. Akár a teherautó hátulján a hegyi utakon. És az állandó zaj, ahogy a tárgyak potyogtak. Polcok, lámpafoglalatok, villanykapcsolók. Barabanov szakértelmének köszönhetően semmi sem maradt a helyén. A gondnok igyekezett visszarögzíteni őket – így a zajba még kopácsolás és csavarhúzó-karistolás is vegyült –, de a tárgyak csak hulltak és hulltak. Nem úgy az ajtószámok. Azokat még pajszerrel sem tudták lefeszíteni, hogy jó sorrendben rakhassák vissza őket. Úgyhogy maradt az egyes a legfelső emeleten, a hatvanas pedig a földszinten. Az akkori igazgató ragaszkodott hozzá, hogy a betegek kórlapjain szereplő jelölések viszont a helyes számozás szerint szerepeljenek, így állandó volt a nővérektől a „melyik hármas kórterem, a Barabanov- vagy az igazgatóúr-féle?” kérdés. Ez is volt részben az oka, hogy megannyi beteget félrekezeltek. Amikor újra fordult a 34-es szoba mattra kopott kilincse, Felsőczy arkangyalék már ott álltak ismét a folyosón, hogy utánfutóként kísérjék Sztoilovot a Volgához. Ez így ment minden héten, amíg a hivatali rendelettel be nem záratták az intézetet. A bezárásnak anyagi okai is voltak, de a pszichológia amúgy is hit kérdése volt, a hit a vallásé, a vallás pedig nem volt megengedett, így a sárgaház sem. Az orvosokat és az ápolókat a közeli szénbányába csoportosították át, a szerencsésebbek az omlások sérültjeit látták el, vagy az elfeketedett tüdőket lélegeztették. A kevésbé szerencsések kezébe csákányt vagy lapátot nyomtak, és mehettek a többi szénporos arc közé. Az addigra intézményigazgatóvá előléptetett Dr. Felsőczy még a bezárás napján öngyilkos lett. Az udvarról totálplánban lehetett látni, ahogy irodájának hatalmas ablaka mögött kivette a szegedi leszereléskor ellopott pisztolyát. A magyar tervezésű Frommer Stop kellemesen simult a kézbe, a típusra jellemző, hosszan hátrasikló szánnal. Jobb füléhez emelte, mert azzal jobban hallott. Meghúzta a ravaszt, és a dörrenésből, ahogy a 7,65 mm-es töltény elhagyta a csövet, megállapította saját halálának beálltát.

A bolondokat egyszerűen elbocsátották. A környező falvak lakosait sokáig riogatta a sok elmebeteg, lunatikus. Az épületből szállodát akartak csinálni, ahol az Eurovíziós Dalfesztivál külföldi látogatóit szállásolták volna el, de végül a vezetőség egyetlen tollvonással a pusztulásnak ítélte a hatalmas sárga falakat, a kertet körbe ölelő szobrokat, a hideg csempés kórtermeket, a fémszekrényeket… mindent. A rozsda és az enyészet pedig habozás nélkül vette birtokba új tulajdonát, lassan kúszva minden részleten, helyenként gazokkal osztozva. Ahogy teltek az évek, a környéken szétszéledt betegek kezelését a hegyek és a völgyek vették át, az orvosokénál valamivel nagyobb szakértelemmel és odafigyeléssel. Némelyik erdei bogyók mámorában kóválygott a fák között, volt, aki óbégatva a folyóba fúlt, mert azt hitte, a szökőkútban mártózik egyet, és volt, aki túl közel merészkedett a városhoz, ahol bebörtönözték. A kék pizsamát váltotta a szürke. Néhányan csapatokba verődve fosztogattak tyúkólokat. Velük a városi tanács őrszolgalátából és önkéntesekből verbuválódott alakulat egyedi módon számolt le. Mintha az emberekben felébredt volna a rendszer által elfojtott vadászösztön, és a sok öntudatra ébredt kisember hirtelenjében mind lovagló angol nemest akart alakítani. Mintha egy barokk festményről ugrottak volna ki, úgy űzték az erdőben kószáló betegeket. Hogy úri módon kaszabolják le őket. Szinte látni lehetett a sok felhevült proletár lába között a finom ecsettel kidolgozott, vágtató lovakat. A bolondokat űző, korcs ebek fajtiszta kopókként szimatoltak végig a nyomok fölött. A sok elmebeteg pedig futott, loholt, a gallyak leszaggatták hálóingjeiket. Rezesen izzott minden izzadtságcseppjük, skarlátbundaként borítva csupasz testüket. A fegyverek eldördültek, golyók süvítettek a fák között, némelyik megpattant egy-egy kérgen, de a legtöbb talált. Az avas vérszomj biztosan tartja a puskát, az angol lord és bolgár paraszt kezében egyaránt. A hajsza végére az alvajárókból és hibbantakból csak rókatetem maradt.

Sztoilov a szépségverseny után, ahol a hadügyekért felelős titkár teltbandzsa lánya vitte el a koronát, egyből rezidenciájára hajtatott, mert a zsűrizés és a kézfogások közben lehajtott rövideket és félpohár borokat, szintén azonnali hatállyal, ki kellett pihennie. Igy a sárgaház bezárásáról csak másnap, a délutáni ülésen értesült. Krémbarna, műbőr forgószékét biztos, ami biztos alapon azonnal áthajította a hegyre néző üvegfalon, ennyi inkompetens barmot, köpködte aztán minden elvtárs arcába. Egyenként, megállva a körtermen végigfutó asztal minden székénél. A sok csinovnyik csak lehajtott fejjel tűrte a landoló nyálba burkolt sértéseket. Sztoilov jobbkeze, Antonov párttitkár elvtárs tanácsára rendkívüli ülést rendeltek el, a kitört üveget egy felvonulásokon használt teherautó ponyvájával foltozták be, hogy a késő őszi szél ne húzzon olyan nagyon. Az elvtársak vastag kabátokban és kucsmákban ültek vissza az asztalhoz. Olyan szerencsétlenül sorakoztak, mint a sakktáblára még fel nem pakolt parasztok. A terembe tilos volt a bejárás. Az egyetlen felmerülő ötlet, amely egy pillanatra úgy tűnt, mentheti a helyzetet, a nyurga Kazaharovtól származott. A kulturális miniszter azt javasolta, fogják be a lézengő betegeket, akit lelnek, akinek meg már nyoma veszett, azt dublőrökkel helyettesítsék. Kazaharov már fejben írta is a listát, melyik színház- vagy múzeumigazgató mutatna jól kényszerzubbonyban, de Sztoilov halántékán olyan hangosan pattant el egy ér az ötlet hallatán, hogy egyszerre mindenki visszaszippantotta helyeslő szavait, és szélesen megingatták fejüket, hogy mégis micsoda megveszekedett ötlet ez, elvtárs, kérem. Így nem volt mit tenni, véglegesen, hatályosan és hivatalosan is megállapították, ez már vissza nem forgatható. Mivel a párt tévedhetetlen, nem visszakozhattak. Az intézmény zárva maradt. Antonov tanácsára a főtitkár katonákat küldött, hogy legalább azt a Mincsevet találják meg, de a csapatok néhány nap múltán feladták a keresést, mert munka- és életkedvüknél már csak a fizetésük volt alacsonyabb. Sztoilov mintha kissé megkönnyebbült volna. Ez a megkönnyebbülés már csak azért is feltűnő volt, mert rejtélyes módon egy bűnbak sem tűnt el az események következtében. Még egy jelentéktelenebb sem, legalább példát statuálni. Sztoilov megfogadta, hogy sosem hagyja többé egyedül dönteni ezt a sok tehenet, amelyről személyesen, valamint írásban is biztosított mindenkit, egyéb sértésekkel toldva meg a mondatot. Onnantól Dimitar Sztoilov főtitkárabb volt a főtitkárnál, minden ügyet és döntést keselyűmód felügyelt. Akár az összes lelkiismeretes vezér. Diktátor, ha úgy tetszik.

(Napkút Kiadó, 2022)