Fűzi Bertalannak

Ne ugassatok telepi kutyák,
melengessetek most már gyári rétek,
elmult a gyötrő, ifju szomjuság,
csavargásomból megtértem közétek!

Köszöntlek rönktér! Nagy erdei fák
hamvas husa, kifosztottan az ágtól!
Városinak oly’ idegen világ,
de én nékem menedék e világból!

Zengj cirkula, búgj gátter, hollá, hollá,
perdülj le moszt, nyujtózz álmos anyagtér!
Szerszámműhely! csengess és dúdolj rá!
Ezért jöttem vissza e régi hangért!

Jó barátom szeles, barna mező,
eső hozója, napfény hordozója,
villámok ágya, ködökbevesző
őszi tér, téli hó jó ringatója

fogadj jól! Kicsiny lakásunk üres,
nem tud már rólam, ki gyerekfejemmel
láttam halált és kínlódtam peres
család közt s korán, örök szerelemmel

bújtam az Első friss mellére és
egész Osztállyal kellett, hej, perelnem,
de nem volt hiába a szenvedés:
örök szerelmem lett első szerelmem.

Csüggedt eső, novemberek vize
zúgj le az öreg, elkorhadt csatornán!
Mit nem mutathat tükör, semmise –
ablaküveg mutasd meg régi formám:

kisírt szemem, végigsírt ifjuságom.
Ó szív, idézd fel bús esték sorát,
csapdosó láng fényét az égő fákon,
az egyedüliség fanyar borát,

a leskelődő betegséget, álmos
és baráttalan délutánokat,
szegényéletem én velem bejárd most
sok szűk évemet, sok bő bajomat.

Ne ugassatok telepi kutyák,
melengessetek most már gyári rétek,
szegénység keblén nőtt szomorúság
űz engem sírni, vissza, ti közétek.

Melengess gyár, fogadj szeles mező,
dalolj citera bús, szegény szívemnek,
hadd sírja ki magát az érkező
apai vállán a szegénytelepnek.