Azért persze nem olyan egyszerű mindez, mint ahogy azt a Mindjárt március van című tárcámban nemrég megírtam. Hogy a globalizmus, meg a modern technika tesz tönkre minket. Jelenleg is a modern technikát pötyögtetem, és annak segítségével fogom elküldeni írásomat a szerkesztőségbe. Mi és az unokáink már soha nem fogunk ún. „misztikus időben élni”, nem fogunk táltosokkal áldozni évszázados tölgyfák alatt, s nem gondoljuk, hogy magától Vénusztól származunk, mint az ókori államférfi, Julius Caesar. És bármennyire is rühelljük a helyzetet, vagyis a technikai civilizációt, az úgynevezett második világot, mely a régire vagy a régi helyett felépült, és amibe lassan több évszáda belekerültünk, mégis sok esetben az orvostudomány ment meg minket. Az a tudomány, aminek a „segítségével” szinte mindenki kórházban hal meg, steril körülmények és villózó műszerek között, rokonai és barátai nélkül, magányosan és egyedül. És kórházban születik, tehát az élet három nagy misztériuma közül kettő már az orvosoké. Csupán az esküvő, a harmadik misztérium maradt meg nekünk, de ha ilyen ütemben szaporodnak a vírusok, mint manapság, lehet, száz év múlva már az se lesz a régi. Maszkban, űrhajósnak beöltözve rebegik majd el a párok a boldogító igent, a lelkes rokonság online tapsol, és a virágot is majd vizuálisan hajítja a háta mögé a mennyasszony.

De ne szaladjunk annyira előre! Mert még van remény, és pont erről szerettem volna írni. Illetve egy kis kanyarral arról, hogy Amerikában régebben – nem tudom létezik-e még ilyesmi, én Émile Durheim öngyilkosságról szóló könyvében olvastam róla – volt egy állam, ahol a be nem fejezett, magyarul sikertelen öngyilkossági kísérletet elkövetőt felépülése után pénzbírságra vagy, ha ezt megváltani nem tudta, börtönre ítélték, mert azt mondták, hogy az illető így akar kibújni az adókötelezettség elől. Nem akar fizetni, pedig a társadalomnak, a többi rendes adózónak szüksége van az ő hozzájárulására. Nem lehet kibújni, nem egyedül élünk egy szigeten, Robinsonként Péntekre várva. Felelősek vagyunk, nem csupán magunkért, de mindenki másért.

Elsőre morbidnak tűnik – a halott nyilván nem adózik –, és a mai liberális szellőket fújó USA-ban valószínűleg elképzelhetetlen az efféle. Valamikor a kilencvenes években nálunk is nagy vita volt, no nem az öngyilkosság jogosságáról – ez, úgy emlékszem, fel sem merült –, hanem a kábítószer, a marihuánafogyasztás legalizálásról. Akkor a szer mellett kardoskodók azzal érveltek, hogy mindenki úgy teszi tönkre a saját életét és egészségét, ahogy akarja. Nyilván, ha egyedül él azon a bizonyos szigeten. Ám abban a pillanatban, mikor megjelenik Péntek, máris megváltozik a helyzet. Robinson megmenti Pénteket az emberevőktől. S mikor egyedül volt, akkor sem adta fel a reményt, hogy vagy visszatérhet egyszer a szülőföldjére, vagy egy szép napon társra lel, akivel végre emberi nyelven beszélhet.

Ha tágítjuk a kört: a templomokat és a katedrálisokat – többek között a Barcelonában lassan másfél százada készülő Sagrada Familiát – nem azért kezdték el építeni, hogy azok egy emberöltő alatt feltétlenül elkészüljenek. A későbbi korok embereire gondoltak, az unokák unokáinak építettek.

Vagyis ha manapság valaki nem oltatja be magát a Covid ellen, nem csupán a saját egészségével játszik, hanem a többiekével is. Mindegy milyen oltóanyag és honnan érkezik. Önző és az ördöggel játszó álláspont az oltásellenesség, a mindenféle fake news és összeesküvéselmélet. Biztosan óriási üzlet az oltóanyagok eladása. Még gazdagabbak lesznek az amúgy is gazdag gyógyszergyárak, de mi életben maradunk. Nemcsak Te meg én, hanem mi, mindannyian.

Gáspár Ferenc