Vidulva bor között a férfi,
Édenbe pillant a poháron át,
S századszor ujra felidézi
Örökre elrepült diákkorát.

Emléke most is melegen forr.
Gondunk mi volt?… könnyű arany pihe,
Midőn azt hittük, a professzor
Csinyünket az orrunkról nézi le.

Nincs, nincs menekvés e varázstól!
Szivéből még az sem törölheti
Ki, mert tanárrá lőn diákból:
Mit egykor maga tőn, most bünteti.

Mulattunk minden tudományon;
De nem vonzottak, csak a részletek.
Homérnál elnyomott az álom,
Ha szép Helénáról letévedett.

Tanultuk, mert Vénusz kivánta,
A ragyogó! – a csillagászatot;
S a delejesség szép leányka
Tüzes szeméből egyedül hatott.

Fárasztott Néposz, Cicero; csak
Ovídot kedveltük s Horácz apót;
Csókot hintettünk szép Didónak,
Görögül hajtogatva «agapó»-t.

A háromszögtantól a hátunk
Borsódzik most is, úgy nem kelletett.
Csupán a «sinus» volt barátunk,
Mert szép lányokra emlékeztetett.

Hja, nem verték csak úgy hiába
Fejünkbe azt a mitológiát,
Ismertük Ámort és nyilára
Farangtunk is de hány kadencziát.

Késsel bevéstük a padokba
Szivünk kegyetlen hölgyének nevét,
S «kanaszter»-t szíva nagy titokba’,
Egymásközt zengettük dicséretét.

Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amig él.
Leczkéjét a sirig tanulja,
Nehezebbet folyvást a réginél.

S ha majd bezárul ez az élet,
Az lesz csak a hosszú vakáczió!
Ha majd te hangzol, síri ének:
«Circumdederunt!» a pap ajkiról.