Gondolatok a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold napja alkalmából

A vöröskeresztes önkéntes azon munkák közé tartozik, amelyeknél gyanús, ha túlságosan megnyugszik az ember. Ez nem csoda, hiszen a szakma létét eleve az indokolja, hogy valami diszfunkcionálisan működik. Itt ezt a valamit tekinthetjük tág értelemben. A mentősöknél például ez egy emberi szervezet, a tűzoltóknál ilyen lehet egy épület, a rendőröknél pedig egy törvényt nem tisztelő állampolgár.

A Vöröskereszt intézményének léte Henri Dunant részéről sablonosan a következő felismeréshez köthető: „itt valami nagyon nincsen rendben.” Ez a mondat, vagy ennek egy jelentésében rokon változata járhatott a svájci üzletember fejében, amikor 1859-ben a solferinói csatatérre nézett. Elborzadt attól, hogy az akkori modern tűzfegyverek milyen újszerű szörnyűségeket tudtak csinálni az emberi testtel. Egy olyan szervezetet kellett létrehoznia, amely a diszfunkcióra reagál. Egy modernizált diszfunkcióra, amelyet az akkori hadiipar annyira megszeretett, hogy szinte tökélyre fejlesztette.

A vöröskeresztes aktivista ennek fényében a mai napig egy furcsa dolognak örül legjobban. E tekintetben rokonítható a már föntebb megemlített rendvédelmi szervekkel: rendőrökkel, tűzoltókkal és a katonákkal is. Az e szakmákban dolgozók annak örülnek a legjobban, ha éppen nincsen semmi dolguk. És a társadalom is ekkor örül a legjobban. Mindezek ellenére itt van egy jól érezhető ellentmondás, amit a közgondolkodás nehezen tud feldolgozni. Nehéz ugyanis azt elfogadni, hogy valaki nem szereti a munkáját, pontosabban még csak tettetni sem tetteti, hogy azt végezni szeretné. Ráadásul a társadalmi konvenció e szakmáknál éppen azt várná el, hogy a munkavégzés lehetőségének ne örüljenek a munkavégzők. Ezt az ellentmondást például úgy oldják föl, hogy a katonákat vagy a rendőröket fegyverbolondnak állítják be, mintha ők örülnének azoknak a diszfunkcióknak, amit a munkájukkal kell megoldani.

A vöröskeresztesekről ilyen feltételezést még személy szerint nem hallottam. Ugyanakkor ez a munka is hasonló habitussal rendelkezik: ameddig nem kell végezni, addig sem nyugodt az önkéntes, amikor viszont végezni kell, akkor már attól retteg, hogy hirtelen valamiben nem talál diszfunkciót. A stresszfüggőséget folyton fenntartják, de egy adott ponton triggert kap, onnantól már, egy magasabb szinten kitartva attól fél, hogy maga a stresszfüggés szűnik meg.

Így tudom magyarázni azon beszámolót is, amely egy ismerősömön keresztül jutott el hozzám a Harkiv környéki vöröskeresztesekről. Az orosz–ukrán háború e térségében az sem ritka, hogy a vöröskereszteseket lövik. Ráadásul nem nehéztüzérséggel. Itt nem az ilyen fegyverek használata a legriasztóbb, hiszen ezek elég pontatlanok, egy adott katonai célzónára irányítva szinte bármit elpusztíthatnak annak környezetében. Sokkal riasztóbb, hogy a vöröskereszteseket kézifegyverekkel is lövik. Ez utóbbi esetben nincs vita arról, hogy mi lehet a célpont, a katona látja világosan a vöröskeresztes logót, amelyre a fegyverét fordítja.

Ez az élmény jelenti a hétköznapi szemlélőnek azt a pontot, ahol az önkéntes munkát nehézzé válik pusztán az elhivatottsággal magyarázni. A vöröskeresztes szakma esszenciájának egy jobban megragadható elemére van szükség. Egy olyan rettegésre, ami nem hozza zavarba az embert akkor sem, ha tüzet nyitnak rá mentés közben. Sőt, ez a jelenség valamiképpen a közeg természetes részévé válik.

Úgy tűnik, olyan félelemről beszélünk, ami éppen attól jön zavarba, hogy valami nem romlik el munka közben. Ez egy olyan rettegés, ami gyanúsnak találja, ha az ember hirtelen rettenthetetlennek érezné magát, hiszen az nyugodtságot okozna. Ahhoz, hogy embereket mentsünk, erre a fajta félelemre van szükség, hiszen ami legjobban tudja újra és újratermelni a félelmet, az nem más, mint az emberélet. Akár a saját, akár másoké.

Ezt végiggondolva eszembe jut egy stresszfüggő barátom, igaz, ő csak Magyarországon önkénteskedett Vöröskeresztnél. Ő állapította meg, hogy a félelem, ami egy önkéntest hajt, a legkomiszabb dolog a világon, mert saját magát szünteti meg azzal, hogy meg akarja oldani a problémát, ami őt okozza. Utána pedig furcsa üresség marad, aminek a létén csak stresszelni lehet. A stressz pedig a félelemnél is rosszabb, mert az ürességet nem lehet olyan problémaként megoldani, ami önmagában újabb félelmet okozhatna.

Erre én csak azt tudtam válaszolni: „apró szerencse talán, hogy az ember minden problémát csak hibásan tud megoldani. A Jóisten elrendezte a világot rettegés dolgában is.”

Sarnyai Benedek