Posta Máté és Szabó György kiállítása a BAB Galériában
BAB – Budapest Art Bridge, 2024. május 9.

Egy új kortárs művészeti galéria megnyitásakor joggal vetődik fel a kérdés, kiknek a munkásságára fogunk fókuszálni, kiket szeretnénk a szélesebb műértő és műkedvelő közönséggel, vagy akár a potenciális műtárgyvásárlókkal megismertetni? A válasz egyszerű: olyan alkotókat, akik megítélésünk szerint a honi és határon túli magyar művészet élvonalába tartoznak, vagy tartozhatnának, ám a világtrendekhez igazodó kurátori szűkkeblűség, a divatokat kiszolgáló művészettörténészi szakértelem nem akarja őket a helyükön kezelni. És akikről a kultúrpolitika már csak azért sem vesz tudomást, mert a képzőművészet intézményrendszere, különösen az értéket teremtő kereskedelmi és nonprofit galériák nincsenek a látóterében. Olyan művészekre akarunk figyelni, akik túl vannak a hatvanas-hetvenes évek egyébként sok új értéket hozó, s akkor valóban rendkívül izgalmas avantgárdján, akik úgy nyúlnak hagyományos eszközökhöz, úgy alkalmaznak klasszikus technikákat, hogy mindeközben kortársak, azaz elevenek és frissek maradnak. Akik nem mondanak le a figurativitás örökérvényűségéről és a történetmesélésről. Mivel magam is rajongója vagyok – a pop-arttól a fluxuson át a konceptualizmusig – számos progresszívnek tartott irányzat alkotásainak, természetesen nem az absztrakció, vagy éppen a nonfigurativitás elvetéséről van szó, pusztán annak az abszolutizálását kérdőjelezzük meg. S mindeközben valljuk, a kortárs művészet nem is létezhet a szó eredeti értelmében vett absztrakció nélkül.

A mai kiállításunk is bizonyítja, mi programszerűen ragaszkodunk ahhoz, hogy az általunk bemutatandó művészek számára a magas szintű mesterségbeli tudás alapkövetelmény, s nyugodtan ki merjük mondani: az alkalmanként jól működő, gyakran hatásvadász blöffök sorozata nem válthatja ki az elmélyült gondolkodásra, intellektuális erőfeszítésekre alapozott magas színvonalú alkotómunkát. Ugyanakkor a tökéletes technikai felkészültség sem pótolhatja a gondolattalanságot, nem fedheti el az intellektuális restséget, s nem hazudhatja azt magának, hogy ugyanazon a módon és vizuális nyelven érvényesen lehet beszélni a mi időnkről, mint amiként azt a korábbi évszázadok kiváló mesterei a saját korukban megtették. Az igazi tehetség ugyanis képes saját vizuális nyelvet, kódkészletet és egy egész univerzumot is teremteni, ez különbözteti meg a tisztes iparosoktól, akiket ugyan joggal becsülünk meg, ám mégsem vehetjük be őket a művészeti programunkba. Magabiztosságunk ellenére is tisztában vagyunk azzal, hogy a képzőművészet az életnek azon területei közé tartozik, ahol a szubjektivitásnak szinte végtelen tere van, ám a művészet története mégis óvatosságra, valamint az egyre jobban fogyó, de azért magának még mindig helyet követelő objektív szempontoknak (harmónia, arányérzék, színtan, anatómia, mesterségbeli tudás stb.) a figyelembevételére int bennünket, de rajtunk kívül a Joseph Beuys szavait minduntalan félreértelmező leendő kritikusainkat is.

Mindezek fényében elmondhatjuk, hogy a Budapest Art Bridge működésének lényegéhez fog tartozni az egyéni vagy éppen csoportos kiállítások rendezésén túl azon alkotói közösségek tevékenységének feltárása, akik értékteremtő munkájukkal hosszú évtizedek óta szolgálják az előbb ismertetett szellemiséggel azonosuló vagy rokonítható művészeket. Ezért mások mellett olyan művésztelepek és művészeti csoportosulások alkotói is figyelmet fognak kapni nálunk, mint amilyen a MAMŰ, a gyergyószárhegyi vagy éppen a Szolnoki Művésztelep.

Nem véletlen tehát, hogy éppen két olyan markáns, saját világgal rendelkező, Szolnokon élő és alkotó művészt választottam ki az első kiállításunkra, akikre szóról szóra érvényes galériánk programja: magas színvonalú mesterségbeli tudás, ízig-vérig kortárs nyelv és szemlélet alkalmazása, valamint a történetmesélés szándéka jellemzi őket. Ugyanakkor konstrukcióik nem nélkülözik azt a fajta repetíciót, amely nélkül nincs sajátos, az adott művészre jellemző nyelv, ám ezek az ismétlődések egyikőjüknél sem unalmasak, nem öncélúak vagy modorosak, azaz mindketten következetesen elkerülik a rutinszerű önismétlés csapdáját.

Napjaink egyik legjobb szobrászára, Szabó Györgyre ugyan igaz, amit Wehner Tibor írt róla, azaz hogy „a művészi tárgyteremtés minden ágában otthonosan mozog”, ám egy szubjektív válogatásnál megengedhetjük magunknak, hogy a gazdag életmű hozzánk legközelebb álló részéből válogassunk a kiállításunkra. Kisplasztikái, – Képíró Ágnes szavaival élve – „enigmatikus bronzerdői” engem az első pillanatban magukkal ragadtak, mondhatni letaglóztak, amikor beléptem zsúfolt szolnoki műtermébe. Azonnal nyilvánvalóvá vált számomra is: Szabó György szobrászatának a „csúcsát páratlan érzékenységgel megformált kisplasztikái jelentik”, amelyek egyben, tömegükben is megkapóak, mint az az erdő, amelynek nem látjuk az egyes fáit, ám egyenként is lenyűgözőek, mint amikor az erdő tömegében felfedezzük a mohos törzsű magányos tölgyfa csodás gazdagságát. Egyszerre ősi és futurisztikus, mintha egy olyan fantasztikus film kulisszái között járnánk, amelynek hősei az emberiség távoli jövőjében is egyfajta őstudás misztériumát kutatják. Szabó György autonóm alkotói világában – az egyik művének címével élve – egy profán katedrális tereiben bolyonghatunk, s miközben belesünk az ő személyes transzcendens valóságába, s átnézünk konstrukcióinak résein, gépszerű alkotásainak hézagjain, valamint időkerekének és szerkezeteinek alkatrészei között, aközben elmerenghetünk az idő és a teremtett világ összefüggésein, állandóság és folyamatos változás, időtlenség és az időből kiszakítottság, a mozgás és a kimerevített pillanat dialektikáján. Szabó György „művei nemcsak a mozdulatok, testtartások, árnyékvetések illékonyságát, hanem az idő múlását is jelzik a szemlélő számára, miközben valami időtlen, kortalan atmoszféra lengi körül alkotásait” – véli Képíró Ágnes. „Változatos művei egyszerre reprezentálják az eltelt, mindannyiunk számára hasonlóképpen érzékelt időt és az alkotó ettől differens, belső idejét.”

Posta Máté festményeinek többségén az ember alkotta épületek lassú pusztulásának esztétikája kap főszerepet: a málló vakolat, az alóla előtűnő régi téglák, a lekopó festék, a korrodált felületek szépsége önértékké válik, de nem öncélúan, ugyanis az ábrázolás gazdagságán, realisztikus hitelességén túl a mögötte levő gondolatiság szintén fontossá válik. Mivégre és milyen időtávra hozunk létre olyan építményeket, amelyek kőbe, betonba, fába és vasba zárt valóságai látszólag dacolnak az idővel, ám valójában ugyanúgy az enyészet részévé válnak, mint az alkotóik, csak az elmúlás időtávja más, mint a mi életünké. Míg a legtöbb európai városban a tatarozás hiánya, az épületek folyamatos pusztulása az igénytelenség, az emberi gondatlanság bizonyítékai, a Posta-képek témájául szolgáló város, az itáliai Velence házainak az idő, a sós tengeri levegő és a tengervíz által kikezdett falfelületei már-már a város összképét meghatározó kötelező, egyenesen romantikus, de semmiépen sem az emberi hanyagságot megtestesítő elemei.

Az elmúlt három évtizedben szinte az összes Velencei Biennálét végigjárva gyakran fotóztam hasonló felületeket az ódon településen, s csináltam róluk olyan képkivágatokat, mint amilyenek megjelennek Posta Máté festményein. Mondhatni olyan talált művek ezek, mint Szombathy Bálintnak a házak faláról levett táblák nyomait rögzítő fényképei, vagy Géczi Jánosnak a letépett óriásplakátokat dokumentáló izgalmas fotográfiái. Ám Posta Máténak mindezt meg kell festenie, ami kapcsán joggal jegyzi meg Karlik Anett, hogy „Posta egyes képein első ránézésre esetlegesnek tűnik, mi került a képmezőbe, mintha festményei kompozíciós lehetőségei éppoly determináltak lennének, mint a valóságot mechanikus úton leképező kameráé.” Alkotói módszerével, a képrészletek képzeletbeli kivágásával azt hangsúlyozza a művész, hogy „műalkotása ténylegesen a valóság egy részlete, amelyet korrigálások nélkül, hitelesen ábrázol. Posta azonban a káoszban is megteremti a rendet.”

Egyes művein nem a mulandóság vizsgálata kapja a főszerepet, sokkal inkább egy-egy részlet esztétikai értékére mutat rá, s nem is állítja, hogy több van a képen annál, mint amit látunk rajta. Már-már tapétaszerűek a nyílászárókat, zsalugátereket vagy azok részleteit pontosan ábrázoló festményei, s ezek a képek a részletek szépségeibe való belefeledkezésre adnak lehetőséget a szemlélőknek. Más alkotásainál ez a realisztikus pontosság háttérbe szorul, pontosabban elrugaszkodik a látott valóságtól, s „a kontúrok és a formák megsokszorozódva, egymásba folyva, töredezetten és torzulva mutatkoznak, az építészeti elemek – a balusztrádos korlát, a szemközti épület ablakkeretei vagy épp a párkányzat részlete – elmosódva és imbolyogva sejtetik valódi formájukat” – véli Karlik Anett. „A statikus épület helyett egy mozgásban lévő optikai tünemény a kép valódi tárgya, amely szinte szétfeszíti a vásznat, s amelynek ellenpontját épp a vászon, illetve a paszpartu szigorú geometriája adja.”

A kiállítás címe, Repetitív konstrukciók Posta Máté műveihez is illik, hiszen ismétlődő motívumainak geometrikus ritmusa adja a statikus felületek dinamikáját, azt is egyértelművé téve: a konceptuális művészetnek is vannak megújulási lehetőségei. Viszont Posta Máté tudatosan kerüli, mondhatni meghaladja az új konceptualizmusra oly gyakran jellemző társadalmi-politikai színezetet, ami érthető, hiszen abban a formában nincs szükség politikai állásfoglalásra, amilyen módon a szocializmus gyakran tiltott művészei megtették. S persze Posta festészetének az a legnagyobb fricskája, hogy újraértelmezi az absztrakt-geometrikus képi gondolkodást is, rámutatva, az, amit fél évszázaddal ezelőtt hoztak létre a kiváló elődjei, mára már a múzeumokba való értékes műtárgyak, s nem a kortárs önkifejezés adekvát formái.

L. Simon László