Szemelvények Gere Nóra Éva verseskötetéből

Szökőár

Mindig a csenddel kezdődött,
aztán apám szuszogása
egyre hangosabb lett,
mintha próbálná kiszívni
a szobából az összes levegőt.
Anyám keze megremegett az edényeken.

Azt mondtam, ki kell mennem,
letolt alsóneműben,
fülemre szorított kézzel ültem a deszkán,
de a hangok átszűrődtek
ujjaim között.
A kék csempe olyan volt,
mint egy matekfüzetbe rajzolt óceán,
fugatajtékkal a hullámokon.
Vihar tombolt,
de hittem:
ha elég gyorsan
és hibátlanul számolok el százig,
akkor a víz azt teszi,
amit én szeretnék: elsimul.

Eleinte még vettek
új étkészletet,
de a vendégek lassan elmaradtak,
megragasztott tányérokból
ettük a húslevest.
Fülünkben dobolt a tenger.

Sziget

Zúgott és örvénylett a tenger,
kéneső lyuggatta ki
a halak testét,
megvakította a sirályokat.

Mikor a víz visszahullt
medrébe, fekete, gőzölgő
szikláimat az élőlények
sokáig elkerülték,
te voltál egyetlen társaságom,
csodáltalak és féltem tőled.

Idővel a madarak
magvakat hoztak,
növények sarjadtak hasadékaimban.
Hogy kincseim megmutassam,
kértelek, ne csak ölelj,
hatolj formáim belsejébe.

Mikor a víz visszahullt
medrébe, törött, kicsavart
fáimmal hiába esdekeltem,
az utolsó cseppek is közönnyel
visszafolytak
a sómarta hajszálrepedéseken.

Brigitta

Láttalak kiosonni az ajtón.
Pillangók szárnyait
tömtem a számba,
hogy bárhová is mész,
követni tudjalak.

A pályaudvar felé vezető hídba
nyírfa gyökerezett.
Az ágán ültél:
próbálgattad,
hogy meddig tudsz
hátradőlni anélkül,
hogy az autók közé zuhannál.

Másnap arra sétáltunk.
A fa,
melynek nevet adtunk,
nem volt ott többé.
Ez nem jel, mondtam,
mégis megkértél,
menjünk haza.
Az út mentén
csonka lepketestek haldokoltak.

Physis

Hétéves voltam,
mikor apám véletlenül
megfőzte a halainkat.
Száz felfordult guppi
ringatózott
az akvárium tetején.
Azóta,
ha víz mellett sétálok,
muszáj haltetemet találnom.

Erre gondolok,
miközben boldogan
integetsz a tóból,
és lóbálod a hínárt,
mint valami zsákmányt.
A fény megtörik a víztükrön,
hunyorgok a szerteszaladó sugaraktól,
te azt hiszed, mosolygok.

A halak mindig megdöglenek.

Máglya

Ezüstróka lecsapott farkát,
jegesmedve bordáját,
madarak kitépett karmait
fogam között szorítva
oltárodra hordtam.
Mohát hoztam a havasról,
taplót a fáról, gallyakat.

Csillagképek váltották
egymást fejem fölött,
de én csak tápláltam a tüzet.
Feláldoztam mindent:
befont varkocsod,
felvont szemöldököd,
csípőd rándulását.

Tüdőm szöveteibe nesztelen
épült be a táncoló pernye.
Aszalt bőröm szorított,
nem fértünk el ketten tovább.

Meglódultak a formák,
lüktetett, majd sziszegve
szürkült ki a parázs.

Mene, mene tekel

A seprűt és a felmosót
is magaddal vitted,
nem hagytál üzenetet
a konyhaasztalon,
csak törött ablakokat és
levert csempét.
Egy darabig még próbáltam
a cserepeket összeilleszteni –
elővájni alóluk szavaid,
és új sorrendbe rakni őket –
de kibuggyant a glett.

Aztán lekapcsolták az áramot,
és valaki minden éjjel
jeleket vésett a falra,
és hiába öntöttem friss betont,
nem tudtam megőrizni lábnyomait.

A szomszéd zöldséges
bezárt, és elköltözött,
én maradtam,
és öntöztem a virágokat.
Nem sirattalak,
de a só utat mart magának
szaruhártyám alatt;
ha behunytam a szemem,
láttam a tengert.

Nem azé, aki akarja

Kirángattam féltve nevelt virágaim,
a körmöm alja földes és vérzik.
Az üvegház falai szétverve,
csak a váz mered rám,
de a szilánkok robbanásában
ott volt a zene,
a sarjadó gyomok vele rezdültek.
Ami magától nő,
annak elég a napfény, az eső.

Csillagok

Sóhajod itt remeg
a szobában, te alszol.
Figyelem magunk.
E két test csak együtt érthető,
összekapcsol pár anyajegyet az ujjam –
a pont a bal csuklóm felett
továbbvezet egész a sarkadig,
a barna foltok halmaza
térképpé összeáll –
nem vagyunk többé magányos rendszerek.

Vakon bízva

A padlón fekszünk,
borostád homlokomra
tetoválja
naprendszered koordinátáit.
A szőnyeg rojtjai
innen nézve
vastag liánok,
néha a felszínre küzdöm magam,
kérdezlek:
miért maradtál,
robbanás emléke,
kihűlt por és sziklatörmelék vagyok.
Azt feleled,
hogy a te bolygódon
őzeket és nefelejcset
áldoznak egy égitestnek,
melyet felhős estéken is látni,
a legenda szerint
én vagyok az.

Prága

A város fényei olyanok ma,
mint a Metronómnál hagyott
elrontott polaroid kép:
csak két-három csillag látszik, mégis
tudom, hogy rajta van minden híd,
felsővezetékbe akadó hattyú,
járdán a repedés,
parkok, s hogy erdővé fűztem őket össze,
a tévétorony nappali fehérsége,
lapos háztetőre vezető rozoga létra,
vitéz lovas szobráról lemosott piszok,
és hogy sört ittam, majd keveredő
nyelveken próbáltam kifejezni:
maradni akarok.

Antropomorfizáció

Toronyról toronyra lépdelek,
kecsesen intek,
mint Auróra:
lángokban áll az Evropska utca
fölött az ég.
Most Nüx vagyok,
egyenként hímzem
sejtjeid ruhámra,
az embereknek csillag,
nekem térkép leszel,
ezerszer befont
és szétborzolt hajad
megannyi utca.
Talpam karcolják a háztetők,
térdem remeg, de
nemsokára enyém
itt minden
ablakpárkány és macskakő.
Sajátom a város,
magamba vezet.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)