Úgy volna szép:
Ahol kiki legörömestebb állt,
Ahol erőben, szeretetben
Leginkább önnönmagára talált,
Ottan fogadja szépen, szabadon,
Büszkén a halált.

Szószéken a pap
Harangozó a harang alatt,
Tudós a Röntgen-kamarában,
Szántóvető az illatos határban,
Lokomotívján a mozdonyvezető,
Anya gyermeke virrasztása közben,
Egy hosszú csók közben a szerető…

Hát én, a Teremtés elfeledettje,
A hivatások nagy számkivetettje?…
Számomra hol legyen a hely, a poszt,
Mit végórámra a végzet kioszt?

Mindegy, hogy hol.
Hisz helyem, posztom nincs nekem sehol.
Mint Caesar, köpenyét húzva fejére:
Csak burkolózhassam be akkor én
A látásaim bíborköpenyébe.

Mikor a lelkem nagy szélcsendje jő,
S a vágyaim, s a kínjaim elülnek,
Egy utolsó, alkotó akaratban
Megtisztulva – a szférákig feszülnek,
S mérik a távolt zengő szenvedéllyel:

Mint túlfeszült húr, úgy szakadjak széjjel.