Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének

Ti kedves gyüjtők, kérlek, hagyjatok,
Ne kérjetek tőlem “kéziratot”!

A kézírásom kusza, reszketeg,
Megbontotta a megbomlott világ,
Szétzilálta a zilált idegek.

Sírva és undorodva nézek rája:
Az álmaimnak méltatlan ruhája.

S hiú vagyok: a grafológus – félek,
Reám olvasna ezer gyöngeséget.

Az írógép elfedi azokat,
S ró rendületlen, szilárd sorokat.

És a sorokat oszlopokba rója:
Építő-erőm óra-mutatója.

A rossz idegek játéka felett
Megmutatja igazi lelkemet.

A lelkemet, amelyre vágyva-vágyom,
E nyugodt oszlopokban megtalálom.

És ti is megtaláljátok bizonnyal.
Mit akartok hát a “kéziratommal”?

Az írógépnek adassék ma hála.
Rajta verődik az első veret:
A lelkem legelső páncél-ruhája.