Humor, te könnyek közt fogant mosoly,
Te fájó lelkek arany egyensúlya,
Kinek szülői: emberszenvedés
És isteni derű,
Ki alacsony élc, nyers tréfa fölött
A komikumnak tiszta csúcsán állasz
És Janus-arcod kétfele tekint:
A vígjátékra s a tragédiára, –
Köszöntelek.

S köszöntöm százesztendős lovagod,
A nagyok között nem éppen kicsit,
Ki tarsolyában téged hordozott
Rögös útján – a Tátra tövétől
Egész a Kerepesi-temetőig.
Ő nemzetének Napszámosa volt,
Napszámba’ nagy. Sok fény rá nem esett
Annál több fény áradt belőle ki.

Humor, humor te, – az Ő humora! –
Képzeljétek csak el, hogy mit jelent:
Megnevettetni egy alélt királylányt,
Egy halvány, beteg, fásult nemzetet!
Feloldani a kétségbeesést,
A tehetetlen harag kínjait,
A robbanásig megfeszült erőt!
Egy mosolygásban feloldani mind!
Ezt tette Ő.
S mosolya ritkán volt keserű villám,
Inkább volt engesztelő napsütés.

Pedig halálos kórral küszködött
Ő is, mint nemzete.
És nemzetére betegen mosolygott,
De mosolya nem volt beteg mosoly.
Mások mindvégig káromolnak tán,
Vagy síránkoznak, vagy ömlengenek.
Ő, a derék – mosolygott mindhalálig.

Köszöntelek humor!
S köszöntöm százesztendős lovagod,
Ki vérszerint volt rokonom nekem
S szellem szerint is talán – egy kicsit.
Ó, de én messze, messze elhajoltam,
Egészen az elégia felé.

Vigasztalni is árva népemet:
Nem merítek a derű tengeréből,
Hogy meríthetnék abból, ami nincs!
Én vigasztalni úgy tudom csak Őt,
Ha komor arcát önmagamra öltöm,
Hadd lássa rajtam végzetbarázdálta,
Sorsfelszántotta zordon önmagát.

Humor, én mostan a Te lábaidhoz
És hű lovagod lábához teszem
A lelkemet: ezt az elégiát.