1

Ne nyúlj hozzám…
A Hangulat vagyok.
Isten szívéről most szakadtam le,
Most lépte át lebegő, lenge léptem
Az örökkévalóság küszöbét.
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan,
A szárnyam arany szitakötő-szárny.
Jövök és megérintlek.
De te ne illess bütykös ujjaiddal,
S durva karoddal magadhoz ne ránts.
Vagy lásd, ha megölelsz:
Az árnyékom árnyékát öleled.

2

Hát kinyujtottad mégis a kezed,
Mohón nyujtottad ki,
Szegény költő, s megfogtál valamit,
Amiről azt hitted, hogy én vagyok.
Nézd meg, mi maradt a kezed között…
Szavaidat, – sok-sok szép, színes szót,
Vívódva vérző vitéz szavakat
Állítottál vélt rabod köré körbe:
Őrizzék az arany szitakötőt.
De mikor kisvártatva odaléptél,
A szavak szájtátva egymásra néztek,
S a kör közepén nem volt semmi sem.

3

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben:
Libeg, libeg a kék szitakötő,
Csillog a szárnyán az aranyzománc.
S mikor a lepke hálóba kerül,
Már eltűnt a varázs.

4

Boldog, aki ki nem mond engemet:
A ki nem mondhatót.
Aki meg nem fog engem: foghatatlant.
Aki csak a szívében hordoz
Egy életen át, mint egy szűz csodát.
Akinek mindíg friss marad az arcom,
Harmatos marad szitakötő-szárnyam.
Boldog az, aki nem próbált soha
Dadogni rólam.
Boldog, akiben örök lehetőség,
S testetlen valóság vagyok.
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek,
Vagy néma Énekesnek született.

5

Illanó illat,
Tűnő tünemény,
Hághatatlan hegy,
Feneketlen tó,
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindíg felül vagyok,
Mindíg alul maradsz.
Én, én vagyok az örök Győzelem,
És te, te vagy az örök Vereség.
Mindíg-változó oltárkép vagyok
A Mindenség mindíg-új templomában.
Hajtsd le fejed,
És szálljon a szívedre
Havas hajnali erdőn az alázat.