Részlet Józef Tischner kötetéből

A pokolról

A pokol annak a szélsőséges helyzetnek a metaforája, amelyben a Rossz radikálissá válik. A szeretethez kapcsolódó Jó ellentéteként épül fel, így hát a szeretet ellentéteként, radikális gyűlöletként kezeljük. A gyűlölet abban nyilvánul meg, hogy elpusztít minden jót, haragszik, elátkoz mindent, ami jó. Ugyanakkor a Rossz struktúrája is olyan, hogy nem tud semmi más lenni, mint csak a jó utánzata. Ha haragszik a Jóra, haragszik önmagára is – épp azért, mert csak úgy tud létezni, ha valamit utánoz. A pokol olyan élősködő, amely arra van ítélve, hogy megengedjen bizonyos mennyiségű jót, amely nélkül nem tudna táplálkozni.

Legtalálóbban Kierkegaard határozta ezt meg, amikor a kétségbeesésről beszélt, a „halálos betegségről”, amelytől azonban nem hal meg az ember. Meg akar halni, mert a halál az pusztítás, de másrészt élni kell, hogy hirdesse ennek a pusztításnak a dicsőségét. Ebből fakad a pokol belső ellentéte, és ebből ered a tűz, amely elégeti a kárhozottat. A kárhozott ugyanis nem véletlenül került a pokolra – a saját gyűlölete vezette oda.

Azon gondolkozva, hogy meg lehet-e váltani az ördögöt, két dologról kell beszélni: Isten nyitott-e az ördög megtérítésére, és az ördög képes-e legyőzni saját gyűlöletét. Ha ez sikerül neki, akkor minden lehetséges. Ha azonban be van zárva a saját logikájába, akkor a priori minden Jó elvetésére lesz beállítódva. A kárhozottak megtérésének problémája tehát elsősorban nem Isten dolga, hanem azok belső problémája, akik tudatosan és önként mondanak „nemet” mindarra, ami isteni és a szeretethez kapcsolódik.

Lehetséges a pokol. Előjele minden gyűlölet, amelyhez nem ér el sem a szó, sem a jócselekedet. A világban ott vannak ennek a gyűlöletnek a nyomai. Sartre azt mondta, „A pokol – a többiek.” Ám amíg számára a pokol mindenki más volt, a mi nézőpontunkból a poklot az ember számára önmaga jelenti.

Megtérés

Emlékszünk Jónás prófétára a hittanórákról, hogy három napot töltött egy óriási hal gyomrában, amely kivetette őt a szárazföldre, ahonnan elmenekült. Arra azonban nem emlékszünk, hogyan történt ez. Nem vesszük észre azt a különleges kapcsolatot sem, amely Istenhez kötötte. Jónás, egyszerűen fogalmazva, vitatkozott Istennel, kifejezve nemcsak elégedetlenségét Isten döntéseivel, de haragját is. Ennek ellenére a Magasságos prófétája volt. A hozzáállásában tükröződik, akár egy tükörben, az ember hite – vitázó hit, amely meneküléssel kezdődik.

Jónás könyve Istennek Jónáshoz intézett szavaival kezdődik: „Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagyvárosba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott.” Jónás megrémült. Miért? Ninive akkortájt nagyon veszélyes város volt minden zsidó számára, hát még egy próféta számára. Mintha valakinek zsidó létére a hitleri Németország Berlinjét kellett volna bűnbánatra szólítania. Hogyan, Jónásnak a biztos halálba kell mennie? Jónás biztos benne, hogy szavai senkit sem térítenek meg. Úgy dönt, elmenekül abból az országból, ahol a kiválasztott nép él, és amelyben Isten kiválasztja prófétáit. Így akarja megmenteni maga számára azt a kis jót, ami önmaga, és elviszi Tarziszba.

Valószínűleg bármelyikünk ugyanezt tenné. Senki sem vállal az erejét meghaladó feladatot. Várhat-e Isten ilyet az embertől? Az embernek nem kötelessége gondoskodni arról a jóról, ami önmaga? Minden Istennel való találkozás félelmet és menekülési reflexet vált ki. A menekülő fogja magát és elmenekül.

Egy idő után látjuk Jónást, amint visszamegy oda, ahonnan elmenekült. Újra hallja az Úr hangját: „Kelj útra, menj el Ninivébe…” Ezúttal elmegy Jónás. Miért megy? Csak azért, mert megrémítette a menekülés, és mindaz, amivel közben találkozott? Ha a félelem űzte volna, biztos másképp nézett volna ki az egész. De Jónást elhagyta a félelem. Bátran megy a város közepén. Ezt kiáltja: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Nem arról van szó, hogy az egyik félelem legyőzte a másikat. Egy szabad ember járja a várost. Ez az ember megértette, hogy úgy tudja megmenteni azt a kis jót, amit önmagának jelent, ha azt egyesíti a Legnagyobb Jóval, ami Isten. Csak az Istennel való egyesülés mentheti meg az embert.

Erről szól a megtérés. A megtérésben nem csak arról van szó, hogy aki lopott, elhatározza, hogy többet nem fog lopni. És nem is arról szól, hogy aki nem járt templomba, ezentúl járni fog. Megtérni azt jelenti, kibékíteni az ember akaratát Isten akaratával. Mária azt mondta: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Az akarat kibékítése jelenti a szabadságot – a keresztény szabadságot. Mert mi a szabadság? Az szabad, aki jó. Aki jobb, az szabadabb, és aki a legjobb, az a legszabadabb. Jónás akkor volt a legjobb, amikor végigment Ninivén, és a város megmenekülését hirdette. Ám kevésbé volt jó, amikor Tarziszba menekült, hogy megmentse magát, és csak magát. Az Istennel való megbékélés tette őt szabaddá.

Ma, amikor mindannyian tanuljuk, mi az igazi szabadság, Jónás alakja és története értékes példa a számunkra.

Ám „mi lett volna”. Jónás végigment a városon, de a megtérés jeleit nem látta. A megtérés az emberek belsejében történt, amihez még egy próféta sem fér hozzá. Amikor hát megtette a magáét, és a bűnbánat gyümölcseit nem látta, kiment a városból, leült a hegyre, és várta az isteni büntetést. Isten megkegyelmezett a szolgálatban megfáradt Jónásnak, és parancsára egy ricinusbokor nőtt annak feje fölé, és árnyékot vetett rá. De Jónás túl sokáig

pihent. Ezért az Úr „egy férget rendelt oda. A féreg megrágta a ricinust, úgyhogy kiszáradt.” Jónás haragra gerjedt. És itt egy gyönyörű beszélgetés kezdődik az Úr és Jónás között. „Azt hiszed, jogos a haragod a ricinusbokor

miatt?” Azt felelte: „Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!”.

Megértjük Jónást! Hogy lehetséges ez? Hát illő dolog, hogy a méltóságteljes Isten ilyen próbáknak teszi ki hű szolgáját?

Íme, Isten véleménye: „Bánkódsz emiatt a ricinus miatt, jóllehet nem is gondoztad és nem is nevelted. Az egyik éjjel felnőtt, a másik éjjel elpusztult. Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagyvárosnak, amelyben több mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között, és igen sok állat?”.

Jónás története teljes mértékben megmutatja nekünk a megtérést. A megtérés nem csak a kárhozattól való megmenekülést jelenti. A megtérés végső soron azt jelenti, hogy megpróbáljuk megmenteni azokat, akik, bár értelemmel bírnak, „nem tudnak különbséget tenni

a jobb és a bal kezük között.”

Látunk ilyen embereket magunk körül? Nem sajnáljuk őket? Felelősnek érezzük magunkat a sorsukért?

A hit Jónás lelkében tele van feszültséggel. Nem úgy folyik, akár egy nyugodt, szabályozott patak. Ez menekülés Istentől és visszatérés Istenhez. Kísérlet arra, hogy megmentse magát Istenen kívül és kísérlet arra, hogy megmentse magát Istenben. De nem menthetjük meg magunkat úgy, hogy nem mentjük meg a felebarátainkat. Jónás tudja ezt. Azon pedig, hogy útközben vitázik Istennel, nincs mit csodálkozni: úgy látszik, veszekedős természetű, ahogy közülünk is sokan.

(Orpheusz Kiadó, 2022; fordította: Éles Márta)