Régi napok rendje

Részlet Mezey Katalin elbeszéléskötetéből 

A diófa

Lelépkedett a kerti lépcsőn. Lehajtott fejjel bújt át a diófa lelógó ágai között, amelyek zöld boltozatot képeztek fölötte. A napról napra súlyosodó, zöld diócsokrok mind lejjebb és lejjebb húzták ezt a zöld boltozatot.

A diófa a szomszédék kertjében nőtt, csak északi oldalának ágai nyúltak át hozzájuk, de ezek felértek egy közepes méretű fával. Annyi diójuk termett, hogy minden évben el kellett belőle ajándékozni. A szomszédék levághatták volna fájukról az átnyúló ágakat, de nem tették, mert a hatalmas ágak lefűrészeléséhez emeletes létra kellett volna. A kertjük az övéknél vagy másfél méterrel lejjebb volt, mert mind a két telket a domboldalba vágták.

Amikor ideköltöztek, felújították a köztük lévő kerítést. Lehetett már vagy negyven éve. A szomszéd is fiatalasszony volt még, a kislánya meg talán hatéves. Ő is ott állt az anyja mellett, amikor a kerítés lábazatába beépített csövek miatt kitört a veszekedés. A rézsűben meggyűlő víz levezetésére ugyanis több sor műanyagcsövet tett a betonba a kőműves, amelyek túlsó vége a lábazat túlsó oldalán, az ő oldalukon kandikált ki.

– Mit akarnak átvezetni hozzánk? – kiáltozta a szomszédasszony.

A kőműves már nem volt ott, így ők futottak le a kiabálásra, és igyekeztek megmagyarázni neki, hogy ez csak az ő rézsűjükön összegyűlt vizet vezeti majd át, és engedi ki a másik oldalon, egyszerű csapadékvízről van szó, amely majd locsolja a kertjüket, például az akkor még 40 évvel fiatalabb és több méterrel alacsonyabb diófát.

– Könnyű azt mondani, hogy csapadékvizet! Aztán, ki tudja mit fognak átcsorgatni. Lehet, hogy a pöcéjüket kötik rá a csövekre, mi meg szagolhatjuk. Akár meg is mérgezhetik a kertünket.

– Már hogy kötnénk a pöcét? Fönt van, a felső udvarban, mért hoznánk le idáig? Kibetonozták, rendesen szigeteltettük. Még szivárogni sem fog – védekezett ő.

Fiatalasszony volt ő is, mellé is odagyűltek a gyerekei, a férje is ott állt a rézsű tetején, csóválta a fejét, de nem szólalt meg, női perpatvarokba nem szerette beleártani magát.

– A kőműves tett a lábazatba csöveket, hogy ne fagyjon szét a beton – magyarázta, és ránézett a férjére, mert az ő szavának biztos nagyobb lenne a súlya.

– Persze, megmondták neki. Hogy ne kelljen kihívni a szippantót, ide akarják folyatni a kertünkbe a szarjukat… De abból nem lesz semmi… Följelentem magukat a tanácsnál…

Ennél a mondatnál a férje hátat fordított és elindult a házuk felé. A szomszédasszony ettől szárnyakat kapott.

– Na, ugye, hogy kitaláltam… Elsomfordált a szomszéd… neki még van bőr a pofáján, nem bír úgy hazudozni, mint maga! – ujjongott a sikerén.

Ő megmérgesedett. Valójában a férjére haragudott, hogy egy szó nélkül itt hagyja.

– Jelentsen fel, majd jól kiröhögik. Ki hazudik itt? Jön holnap a kőműves, őt faggassa ki. Megkérdezhette volna eddig is.

– Nem is láttam még, én dolgozni járok, nem nyaralok itthon, mint sokan! Majd elmagyarázhatja a tanácsi ellenőrnek… ha ide mer még egyszer jönni. Piszkos feketemunka az egész, jól megbüntetik magukat…

– Jelentsen föl, csak jelentsen föl – kiabált már ő is, és megvetése jeléül félreköpött. – Mást úgy sem tudnak az ilyenek, csak feljelentgetni… – hátat fordított. A kislánya húzta a karját, sürgette, hogy azt üzeni apu, jöjjön már fel.

Közben az asszony visítozni kezdett: „Leköpött, leköpött, a saját udvaromban leköpött…” – ez már a többi szomszédnak szólt.

– Nem is köptem le – szólt vissza a lépcsőről –, bár lehet, hogy azt kellett volna…

– Mért állsz szóba egy ilyen idiótával? – kérdezte a férje. A teraszon ült, előtte, az asztalon egy üveg sör. – Ennek úgysem magyarázol meg semmit… Hívja ki a tanácsot… majd azt mondjuk, hogy én falaztam a kerítéslábat. Kár volt emlegetned a kőművest.

Még ez is. Amúgy is el volt keseredve. Noha nem az asszony felé köpött, de mégis csak kiköpött egy ilyen jelentéktelen ügy miatt. Sose hitte volna magáról. Tényleg, el kellett volna jönnie hamarabb, többre akkor sem jutott volna, mint, hogy feljelenti őket. Hát jelentse föl. Csak nincs olyan marha, aki elhinné, hogy levezették a pöcét, nyílt kifolyással a szomszéd kertjébe?

Kibújt az ágak alól a hatalmasra nőtt fa, amely nemcsak dióval látta el őket, de három emelet magasan zöldellt előttük, nyáron elfogta a kilátást, télen feketén erezte az eget, száraz leveleket zörgetett.

– Katonák lovagolnak a diófa ágain, látjátok? – mondta a férje, amikor betegágyából hosszú hónapokon át nézte az teraszablakon túli világot. Nem akartak rákérdezni, hogy mire gondol?

Kis körtefát ültetett az alsókertbe, arra a részre, amit nem árnyékolt be a diófa. A földtányérba, a tövéhez meg egy-két bokor sütőtököt is. Azt jött megnézni, mutatkozik-e már rajtuk valami? Egy virág már megkötött, gömbölyödött az első termés. De a körtefácska lombja szomorkásan lógott, és körülötte is száraz volt a föld.

– Ezt bizony locsolni kell – gondolta rosszkedvűen, mert nehezére esett minden új feladat.

(Magyar Napló, 2019)