Épp annyi ideje nem játszom zenekarban és nem írok zenekritikát se, hogy eltöprenghessek rajta, mi is a zene. Gyerekkoromban apukám Cseh Tamást, Bizottságot, Hobo Blues Bandet meg Kalákát hallgatott a lemezjátszón, míg én végső csatába küldtem a legóseregeket más fröccsöntött műanyagjátékok osztagai ellen. A dinamikus dalokhoz hősies roham illett, a lassúkhoz dicső halál.

A rakendroll (direkt írom így, véletlenül se a táncra gondoljon senki, hanem a… mire is? Életérzésre? Tyű, de ronda szó!) mint kultúrtörténeti áramlat, három rétegű, piramisforma világjelenség.

Legalul van a zeneipar, a biznisz, a hatvan dolláros metallicás pulcsiktól a Rammstein kisebb országok éves büdzséjével mérhető pirotechnikájáig. Egy világhírű stadionzenekar turnéja eltart egy kisvárosnyi embert. Vajon az Iron Maiden világosítói és hangfal-cipelői fölteszik otthon a Somewhere in Time-ot, vagy már csak a csöndnek örülnek őszintén?

Középen van a zene. Akkordmenetek, harmóniák, szólók, stílusok, hangzások. Erről lehet a legtöbbet vitatkozni, a szókészlet elsajátításához nem kell zeneiskola, nekem a kilencvenes években a Metal Hammer magazinból pár nap alatt megvolt a riff, a bridge, a blastbeat meg a heavy, a thrash, a doom, a death, a black… (nem érti, jó Olvasóm? Hát a pogó? A headbang? Ne mondja, hogy teljes pubertáskora alatt egészséges és sportos életmóddal fibrillálta a felnőtté avatás össztársadalmi hiányából fakadó, belső feszültséget!) Erről lehet a legkönnyebben írni is, amíg az ember meg nem unja, hogy ismétli magát. Isten lássa lelkem, nálam zenekritika-fronton elzárták a csapot a múzsák. Vagy el se kellett zárniuk, mert kigyött már minden. Bő hat év alatt annyiszor leírtam, hogy atmoszférikus, álomba ringató, messzi tájakra röpítő, lendületes, drámai, virtuóz, minimalista, üde ritmikájú, táncra perdítő, hullámzó meg inspirálón nyomasztó, hogy már nem is én vagyok fáradt, hanem ezek a szegény jelzők. A tiszteletreméltó rockújságírók, akik még a nyolcvanas vagy a hetvenes években kezdték, vajon ma is ugyanolyan csillogó szemmel írják le, hogy mélyre hangolt, brutális riffek? Betonkemény alapok? Mennydörgő ütemek? Vagy fordítsunk egyet a kérdésen, és zaklassuk az öreg rocksztárt: Gillan úr, súgja már meg, őszinte az ön mosolya, mikor ötezredszer énekli a Smoke on the Water-t? Elképzelem önt, ahogy a családi zsúron, unokái körébe kuporodva kedvesen megsimogatja a kis lurkók buksiját:

– Gyerekek, hoztam nektek egy dalt a legújabb lemezről…

– Ne, Ian bácsi, a Smoke on the Water-t énekeld! Meg a Child in Time-ot! Meg a Highway Star-t!

És akkor Ian bácsi alázattal belefog, mert tudja, hogy ő nem egy szuverén ember, aki örömében fakad dalra, hanem egy kapu-lény, egy közvetítő entitás, aminek az egyik végén bemegy a népakarat, a másik végén kijön a rocksláger.

Lehet, hogy az Einsturzende Neubauten azért csinált káoszzenét, mert már előre tudták, hogy ha az intró-verze-bridge-verze-refrén-brige-szóló-bridge-verze-bridge-refrén-kiállás-refrén struktúrában fognak gondolkodni, akkor húsz év múlva majd a könyökükön jön ki?

Ide tartozik még, amikor szegény zenész beszél. Interjút ad. Jaj, de nem kéne neki! Inkább feleljen hangszeres improvizációval minden kérdésre. Persze, ahhoz tudni kell improvizálni. Rammstein kilőve.

A zenész a következőkről tud beszélni: szex&drugs&rakendroll sztorik (fölösleges, hisz Keith Richards, Ozzy Osbourne… na, ki legyen még? Jó, Al Jourgensen és Marilyn Manson már megcsinálta és elmondta a legdurvábbakat. Tudom, hogy egyre tolódnak ki a határok, de a végtelenségig nem lehet durvulni. Senki nem fogja bedobni a közönségnek a vakbelét vagy a szemgolyóját. Meg egyébként is: a mai metál inkább szól a profin kivitelezett iróniáról, mint szexről és drogokról.) A kollégáival való konfliktusok, vagy a kollégái szeretete. Az új lemez, és a régi lemezek. A közönség szeretete. Ez az, aminek jó pár interjúval a hátam mögött egyik oldalát sem értem. A zenész minek mondja? Az újságíró minek írja le? A rajongó minek olvassa? Nem mindegy, hogy Boban Markovic szereti-e Budapestet? Trombitáljon a lelkem, oszt majd a harmadik számnál úgyis kitör a világbéke, legalább koncert utánig vagy másnapig.

Egy esetben sül el jól a dolog: ha a muzsikus olyan mestere hivatásának és instrumentumának, hogy érvényes zenetörténeti fejtegetésekbe bocsátkozhat, mint azok a népzenészek, akik egyben gyűjtők is, és minden népdalt, aminek általános iskolában megtanultuk az első két strófáját, el tudnak énekelni tíz strófával. Ilyen figura például Waszlavik László, de hát ő külön kategória. Vagy itt van Koller László basszusgitáros és szobrász barátom, aki maga építette gitárját, és bármikor rögtönöz egy másfél órás előadást az elektromos basszushangszerek történetéről.

A harmadik réteg a legérdekesebb, ez a szférák szintje, a rakendroll walhallája: a termékenység- és halálkultusz. Nemrég Szabó T. Annától olvastam valamit Jim Morrison termékenységisteni minőségéről-milyenségéről. Neves kollégánk nem kalandozott tovább zenetörténetileg, mert akkor a skandináv black metál vagy a floridai death metál szcénát, vagyis a halálisteni minőséget, illetve a középkori misztériumjátékok kortárs metálban tovább élő ördögjátékát is beemeli pandantként fejtegetésébe. Nem mintha Morrison nem lenne önmagában hatékony élet- és halálkultusz-hordozó (kapu-lény megint csak, ha már Doors). Ám azóta megszülettek a metálnak azok a zsánerei, amik tényleg kizárólag halállal, ördöggel, pokollal foglalkoznak. És ez túl érdekes ahhoz, hogy ne vegyük észre.

A rakendroll a biznisz és a zene rétegei fölött termékenységi rítus és haláltánc. Mint a passiók és misztériumok, amik az egyháztörténet fordulatos századai során sajnos kikerültek a templomokból.

A rocksztár alapállása: eléneklem, és meghalok. Világgá üvöltöm, és belehalok. Színpadi jelenlétem a Golgota. Jelmezem, halálmaszkom az instant művér, lemezeim sufnistigmák. Jó, ha tényleg belehalok, akkor igaziak. De meddig igazi egy kultusz? Hanyadik eladott nirvanás emlékpólónál válik bagatellé Curt Cobain öngyilkossága? (Emlékszem, mikor megállítottunk a tragikus sorsú frontember születésének és halálának dátumával ellátott pólót viselő lányokat: várj csak, hadd írjam föl a telefonszámát…) Mi az a pont, amitől már kínunkban röhögünk azon a Mayhem lemezborítón, amin az első énekesükről készült fotó látható, közvetlenül az öngyilkossága után? Ő is puskával lőtte szét a fejét, mint Curt, művészneve Dead volt, nomen est omen (a fenéből van ezeknek ennyi puskája?)

A rakendroll hősi vagy kevésbé hősi halottjánál csak egy a furább: a rakendroll nyugdíjasa. A remegő kezű Ozzy Osbourne az adóhivatalban. Vagy honi héroszaink, sovány ülepükön szebb napokat látott bőrnadrágban az Artisjus irodájában.

Általában zenére írok. Legyen ütemes, legyen durva, röpítsen messze, zárja ki a külvilágot. És ne értsem a szöveget. Csak a gondolataimhoz akarok hátteret. Az Amorphis első két albuma most jó lesz. Vagy egy régi Paradise Lost. Köszönöm azoknak az embereknek, akik ilyen zenéket csinálnak, hogy nem kell róluk tudnom semmit.

Juhász Kristóf