Jó volna eltünődni, hogy hová ment,
az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja,
gyermekkorunk sok hosszú délutánja,
mely vissza nem tér s nem mond többet áment.

Olykor kísért még:- tán csak egy esőben,
de már nem értjük, mért is oly mesés;
mi sok találkozás volt és mi bőven,
mi sok viszontlátás és elmenés,

akkor, mikor velünk csak annyi történt,
mint egy dologgal s állattal szokott:
az emberi mélységeket éltük önként
s csordultig leptek el az alakok,

s olyan magunk voltunk, mint egy mogorva
pásztor, akit kilöktek az oromra,
érintve, híva messzeségek által,
majd lassan egy új és hosszú fonállal
bevontak minket is a kép-sorokba,
melyekbe mostan vergődünk forogva.

(Kosztolányi Dezső fordítása)