Szemelvények Rainer Maria Rilke Szonettek Orfeuszhoz című kétnyelvű verseskötetéből. A gyűjteményben Báthory Csaba Rilke-fordításai mellett Halmai Tamás haikuátiratai olvashatók.

I

Egy fa lőtt fel itt. Magán túlszaladva.
Ó, Orfeusz dalol. Lombja fakad
a fülben. S csönd körül. De még a néma
hang is kezdet volt, jel és fordulat.

Vackáról, síri fészkéből kirobbant,
oldott lombok mögül kitört a vad
mind, s lám, csöndjük nem ravasz indulat,
nem a rettegés szülötte, de roppant

hallgatózás volt. Bőgés, zaj, zörej
– úgy tűnt – elcsitul szívükben. S ahol még
egy kunyhó sem állt, mindezt befogadni,

sötét vágyból menedék, falatnyi
ajtó, hogy félfáit rengve kitörnék:
tőled nyílt Hallomás, templomi hely.

*

Orfeusz dalol.
Lombja fakad a fülben.
Jel és fordulat.

II

Még szinte lány volt, lantok-énekek
osztatlan boldogságából amint kikelt
s tavaszi fátylában tisztán tündökölt
s ágyat magának fülemben vetett.

Bennem aludt. Minden az ő alvása volt.
A fák, melyeket bárhol megcsodáltam,
az észlelt távol, s érzelemre váltan
a rét s az ámulat, mely átkarolt.

Egy világot aludt. Mint lett egész,
mondd, dallam-isten, hogy vágyni se vágyott
ébrenlétre? Létre-jött, nézd, s aludt.

Halála hol van? E motívumot
fölleled még? Mert felemészt a lángod.
Szinte lány… Elsüllyed belőlem? Hova vész?

*

Még szinte lány volt.
Minden az ő alvása.
Halála hol van?

III

Egy isten képes erre. De mondd,
egy férfi hogy kövesse vézna lantján?
Értelme kettős. Két szív válaszútján
Apollónak nem raknak templomot.

Nem sóvárgás – te így tanítsz – a dal,
nem rajt egy célért: végül az repítsen.
Itt-lét a dal. Könnyűnek tudja Isten.
De mikor létezünk? S mikor utal

eget-földet létünkbe, napjainkba?
Az semmit nem ér, Ifjú, hogy szeretsz,
bár legszebb hangod törjön fel a dalba –

felejtsd el ezt. Elszivárog az ér.
Zengni, a valóban: más sóhaj ez.
Sóhaj, semmiért. Ég fuvalma. Szél.

*

Értelme kettős.
Könnyűnek tudja Isten.
Sóhaj, semmiért.

IV

Ó, kedveseim, lépjetek be néha
a Lélegzetbe, amely veletek
nem gondol, szétfolyik arcotokra,
majd remeg s összecsap mögöttetek.

Ó, ti boldogok, ó, ti épek,
úgy tűnik, hogy a szívek kezdete
vagytok, íve s célja a nyíl neszének, –
mosolyotok örök, ha sírás jár vele.

Ne ijesszen a kín, a nehezék,
adjátok át a Föld súlyainak, –
súly a tenger, nehéz a hegyvidék.

Még amit gyermekként ültettetek,
nehezek rég a fák, ledobják az inak.
De a lég özöne… de a terek…

*

Ó, ti boldogok.
Mosolyotok örök, ha
sírás jár vele.

V

Emlékjelt ne emeljetek. A rózsa
ha évente kihajt érte, elég.
Mert Orfeusz az, aki szerteszórja
átváltozását ebben s abban. Nevekért,

másért, kutatni nem illik: örökre
Orfeusz az, ha dal szól. Jön és távozik.
S nem elég-e, hogyha a rózsa kelyhe
fölött napokig őrzi dallamait?

Hogy kell tűnnie, hogy ésszel fölérd!
Bár aggasztja tulajdon eltünése.
Míg szava az Ittlét fölébe lép,

már Túl is van, nektek követhetetlen.
A húr sem présel rácsot a kezébe.
Merő figyelem, míg más létre lebben.

*

Mert Orfeusz az.
A rózsa kelyhe fölött.
Merő figyelem.

VI

Innen származik ő? Nem, tiszta-tág
lénye két birodalomból ered.
Kezesebben hajlik a fűzfaág
annak, ki megértette a fűzgyökeret.

Ha ledőltök, ne hagyjatok az asztalon
tejet, cipót: a holtak megkívánják –
Ámde ő, a varázsló, hangtalan
vegyíti árnyuk a fedett pupillák

mögötti képek látványaiba:
neki oly igaz a füstike, a ruta
csodája, mint a legtisztább viszonylat.

Való kép szemében meg nem romolhat
– jöjjön szobából, vagy mi sírba fér –,
ha gyűrűt, hajcsatot, korsót dicsér.

*

Két birodalom.
A legtisztább viszonylat.
Vagy mi sírba fér.

(Napkút Kiadó, 2025)