Vasszinü, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek; az ellebegő fény
hulló ködbe harap.

Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikitó betüt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.

Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet;
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.

Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
izzik az őszi nyalánk darazsaknak.

Férfiak ülnek az árkok
partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.

Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.

És súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.

Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.

Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.

Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes;
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.

Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem.