A hit a Szentlélek által kapott ajándék

Nagyi a ház végében kezdődő, kerítéssel leválasztott kertben olyasmit ültetett, ami jól jött a konyhára. Szidta a „nagy eszét” annak, aki a hosszanti kerítés mellé ültetett fákat, mert délelőtt is, délután is elvették növényei elől az áldott napocskát. Bezzeg dél körül a napsugarak megperzselték, kiégették még a legéletképesebb palántáit is. Nem győzte vékony karókra felfüggesztett ócska zsákdarabokkal árnyékolni. Aztán jött egy bolondos szellő, és bedőlt, mint a kártyavár, nagyobb kárt okozva, mint a napocska. Nagyapám vastag karókat faragott, és egy valóságos sátrat emelt Nagyi féltett karalábéi, paradicsomai, paprikái fölé. A ferde tetejű, délről zárt kulissza pontosan úgy nézett ki, mintha a városunk szívében, a Károlyi-kertben lévő szabadtéri színpad makettje lenne 1:10-ben. Az ott futó zenés darabokat, operetteket szüleimmel a kerítésen kívül sétálgatva hallgattuk szúnyograjos, csillagos estéken. Ábrahám Pál Hawaii rózsája, Huszka Jenő Bob hercege ment, meg ilyesmik. Jól ismertem mind, nálunk éjjel-nappal szólt a rádió, a zenés műsorok extrém hangosan. Talán spórolni akartak a belépőjegyen, de Anya úgy mondta, ő bizony nem ülne be, neki ne szuszogjanak a nyakába, szomszédja ne könyököljön az ölébe. Én belestem az előadások alatt elponyvázott kerítés résein. Oldalról sok érdekeset láttam a színpadból. A magasságommal nem számoltak, ott nem takarták gondosan a szervezők.

Mikor Nagyi már nem védte megerősödött palántáit, a fölöslegessé vált anyagokból fölépítettem a magam játékvilágát. Zsákkulisszás színpadom üresen állt a veteményes épp mellőzött ágyásában, se színészeim, se táncosaim nem voltak. De minek is! Láttam, hallottam a rongylábú Latyit, Salamon Bélát, a viccesen éneklő Sárdit. Nem kellett nekem repülőgépmodellt ragasztgatnom, sátortetős gyufaskatulya-házsorokat építenem a játékautóim köré. A fantáziámban sokkal gazdagabb világ vett körül. Egy fa tetején gubbasztva is hajózhattam a városunkat átszelő, a nép száján Gangesznek csúfolt keskeny Érpatakon. Olvastam és álmodoztam. Csak Nagyi zökkentett ki ebből, hol gyomlálni hívott, hol locsolni. S ha vonakodtam, az ebéd késésével, elmaradásával fenyegetőzött. S nem a mellérendelt mondatok hatottak rám igazán, miszerint nagyapád mérges lesz, ha hiába jön a munkáját megszakítva, pontban 12-kor ebédelni, hanem inkább a saját korgó gyomrom. A kertnek ezt a munkás részét nem szerettem, s főleg abban az évben nem, amikor a leghaszontalanabb, kerítés közeli sarokba ültetett pünkösdirózsák oly igen nagyfejűek, gyönyörűek lettek, hogy a szomszédok csodájára jártak. Egyikőjük, szerencsétlenségemre, azt ajánlotta Nagyinak, hogy ezzel bizony érdemes lenne piacra menni. S lett is így. Nagyival cipekedtünk. Friss vizet a piac kerekes kútjáról vittem. Ez volt a csúcs, mert mi, kisebb fiúk napestig tekertünk volna. Csak tudnám, hogy mi volt benne olyan nagyfiús! A baj akkor következett be, amikor Nagyi magamra hagyott, adjam el a maradékot, jól számoljam meg a pénzt, dugjam a zsebem mélyére, s a két üres vizesvödörrel menjek haza, de a legrövidebb úton. Sietett ebédet főzni. Egy pokol lett a hátralévő piacidő. Alkudoztak, viccelődtek velem. Megpróbáltak becsapni, de megdicsértek, ha ez nem sikerült. S ha a velem egykorú lányok anyjuk fülébe sugdostak, csakis rólam kérdezhettek, a szánni való kis virágárusfiúról. Égett a fülem, a föld alá süllyedtem volna. Iszkoltam haza, csörömpölt a két üres vödör, dehogy mentem volna kerülővel, megúszva az alacsony kerítés mögül vicsorgó óriás komondor vagy az utca végéig követő kóbor, loboncos kuvasz jelentette veszélyt.

Így telt a többi vásárnap is. A rákövetkező pünkösdvasárnapra és -hétfőre már nem emlékszem. De arra igen, amikor falusi rokonainknál töltöttük e jeles napokat. Korán keltettek, frissen sütött óriás kenyérből szeltek jó nagy darabot a szalonnás rántottám mellé. Nyers tejet ittam hozzá. Szépen felöltöztünk, s kiálltunk a ház elé. Népviseletes vidám csapat járta az utcákat, énekeltek, meg-megállva mondókákat kántáltak.

„Mi van ma? Mi van ma? / Piros pünkösd napja. / Holnap lesz, holnap lesz, / A második napja.”

„Cserebogár, mikor lesz nyár? / Pünkösd táján, vasárnapján. / Mikor a fák virágoznak, / Vénasszonyok tollászkodnak.”

Beharangozásra mindenki komoly ábrázatot öltött, s a templom felé vette az útját. A bejáratot, a padsorok végét zöld ágakba, rózsavirágokba öltöztették. Az egyhajós, szűk templomot fényes tekintetű, tiszta szívű emberek töltötték meg. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. ALélek munkálkodott az igehirdetőben és az igehallgatóban egyaránt. „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” (Róm 8,14)

Finom ebéddel vártak vendégségbe. A gúlába rakott, pálinkáspohárnyi, savanyú leveles töltött káposztára vásott leginkább a fogam. Nem a levével, és körettel ették. A közös tálról villára tűzve, egy falatra tűnt el a beszédes szájakba. Más rágta vagy sem, én előbb kettéharaptam, mellé egy pici falatot vettem a fehér bélű kenyérből – így láttam otthon, s illendőnek tartottam ezt, főleg vendégségben. Hókiflivel, pitével ért véget a kínálás.

Sötétedésig csak a legszükségesebbek miatt álltunk fel az asztaltól. A húsleves kivételével minden finomság az asztalon maradt. A gyerekek kiszöktek játszani. Ottragadtam hallgatózni…