Első volt az aranykor, melyben kényszeritések
és törvények nélkül is élt a jog és az igazság.
Nem félt senki se börtöntől, érctábla faláról
nem lehetett olvasni kegyetlen igéket, a népek
nem reszkettek a bíráktól könyörögve, de éltek
védelmek híjával is egyszerü csöndben. A fenyves
szálai sem szállottak alá a habokra bejárni
messzi világot, senki se hagyta el otthoni öblét.
Biztos városokat meredek sáncok nem öveztek.
Nem volt harsona, nem riadóztak a félkörü kürtök,
sem sisak és kard sem villant, vértes katonákkal
nem kellett megvédni az emberek élte-nyugalmát.
Sőt kapavágás és ekeszántás nélkül is ontott
mindenfajta gyümölcsöt a drága, kövér televényföld.
Bő eleségért nem hullott soha orcaverejték:
Jártak az erdőkben dézsmálni a földi szamócát,
tüskés bokrokról szedegetni a szedret, a málnát
s Juppiter árnyas tölgyeinek szent makkja esőzött.
Egyre tavasz volt s langyos szél simogatta nyugatról
dús szirmát a vetés nélkül nyílt lenge virágnak.
Majd gabonát termett aranyos bőségben a parlag,
trágyázatlanul is hajlongott sárga kalásza.
Hűs tej csörgedezett a folyókban s isteni nektár
és színméz csurrant ki a vén tölgyfák repedésén.

Ám amidőn a sötét országba elűzte Saturnust
Juppiter és átvette a földi uralmat, ezüstkor
jött, rosszabb az aranynál, mégis jobb a vöröslő
érc idejénél. Isten az ősi tavaszt rövidítve,
őszt, nyarat és hosszú teleket szúrt közbül az évnek
s azt az enyhe tavasz csupán röviden befejezte.
Akkor először lett izzó levegőnk a kiszikkadt
hőségtől s csüngött a fagyos szelek által a jégcsap,
akkor bújt házakba az ember: sziklaodúkba
és hánccsal kötözött bokrok sürüjébe huzódott.
Céresz magjait akkor már szántásba vetették
s búsan nyögtek a barmok igával a hosszú barázdán.

Mindezek elmúltával a réz kora szállt le a földre,
mely fegyvert is szült s komorabban bánt a fiával.
Mégsem volt iszonyú. –

A kemény vasról nevezetten
jött az utolsó szak. Rögtön felütötte fejét a
vér minden gazsága: futott a szemérem, igazság
és a csalás meg a csel meg a kétszinüség s az erőszak
foglalták el trónusukat meg a kapzsi kivánság.
Tudták már a hajózást és lobogott a vitorla.
Ősi magányukból leszakadtak az ormi fenyőfák
bárka-gerendákként idegen vizeket hasogatni.
Hosszu határokkal mérték darabokra a földet,
mely azelőtt közös emberi birtok volt, valamint a
napsugarak s a szelek. Feleannyi buzát, gabonát sem
termett már a talaj, s a szűkös, mindennapi étel
mélyre szaladt le a föld gyomrába, s amit csak elástak
síri homályba, a bűn örök ingere újra kitúrta.
Járt a gonosz vas már s az arany, gonoszabbul a vasnál,
kettejükért lángolt fel először a háboru, aztán
szüntelenül zörgött vérlepte marokban a fegyver.
Rablásból gyarapodtak; a vendég élete sem volt
szent, az após remegett a vejétől s bátya az öccsét
ölte, ha tudta, a férj késsel fenyegette az asszonyt,
sápadt mérget, gyorsanölőt, villogva kevert a
mostoha, apja kihunytát leste örömmel az ifjú.
Sárba tiportan a jóság! És tovaszállt az utolsó
Csillagszűz is e lucskos, véresutálatu földről.

(Dsida Jenő fordítása)