A lélektan komoly tudomány. Fehér szakállú tudós bácsik ülnek egy pamlag mellett a beteg fejénél, és kivarázsolják belőle a bajt. Ha meg nincs nagy baj, akkor megmagyarázzák. És hát van külön gyermeklélektan is. Az is segít sokaknak, de vannak olyan átlagos, látszólag egészen normális gyerekek, akik nem feltétlenül szorulnak a lélekbúvárok segítségére, viszont a tudósok őket is agyonmagyarázzák vaskos könyveikben, amelyekből jómagam szintén tanultam még megboldogult főiskolás koromban, ám szerencsére ezt a tudományt már jórészt elfelejtettem, mert még képes lennék a tanultak alapján megítélni és elemezni az unokáimat. Ám egy apróságra határozottan emlékszem, habár lehet, hogy ezt a kicsinységet azóta hallottam. Miszerint úgy vélekednek ezek az okos pszichológusok, hogy roppant jót tesz az ember lelkének, ha unokája van. Meg az unokának, ha nagypapája.
Most viszont arról szeretnék fecsegni, hogy mi történt valamelyik este:
Két unokám ül a kádban. A kétéves Villő egyre többet beszél. Bende hatéves. Egy ideig hallgatja a húgát, azután megszólal:
– Idegesítesz.
Erre Villő angyali kislányhangon megkérdi:
– Valami baj van, Bende?
– Idegesítő vagy! – jön a válasz. Mire Villő így felel:
– Villő vagyok.
Az élményhez kellene hallani a hangjukat is, de így is el lehet képzelni. Ez a párbeszéd felnőtteknél is elképzelhető lenne, amolyan tipikus férfi-nő eldumálás egymás mellett, amiből természetesen mindig a nők jönnek ki győztesen.
Hogy kétévesen valaki honnan tudja, hogy ő Villő? Az okos lélekbúvárok szerint az éntudat hároméves kor körül alakul ki. Éntudat nélkül tudja akkor Villő, hogy ő Villő? Vagy tévednek azok az okos lélekbúvárok?
És az mitől van, hogy Bende a legvidámabb játék közben, ha valami néhány másodpercig nem úgy történik, ahogy ő azt elképzelte, akkor egyszerre csak megunja a társaságom, és sértődötten faképnél hagy?
– Elegem van ezekből a hülye viccekből! – ezt mondja. Szerencsére a sértődés nem tart sokáig, elég gyorsan elfelejti. Kinőtte már azt a négyéves kort, amikor bömbölve ordított, hogy buta papa (ez én vagyok), és fél óráig nem lehetett megvigasztalni. Igazi nagyfiú, a Bolond Istók történetére is sokkal jobban emlékszik, mint én, pedig van jó fél éve is, hogy egyetlenegyszer felolvastam neki. A táblán felállítja a sakkfigurákat, a lépéseket is tudja nagyjából, malomban pedig egyenesen kenterbe ver. Csiki-csuki – mondja, és vigyorog. És időnként már arra is rá lehet venni, hogy kijöjjön velem az erdőbe. Csak a kirándulás szót nem szabad kiejteni előtte, mert attól ideges lesz, és megmakacsolja magát. Ki tudja, melyik álomban vagy életben tapadtak ehhez rossz élmények? Transzgenerációs trauma? Az okos lélekbúvárok, akiket régen hófehér szakállú öreg bácsiknak képzeltem, biztosan ezt mondták volna.
A lényeg, hogy valamit ki kell találni. Néha az ürügy magától terem, mint eső után a gomba, ha lehet ilyen képzavaros dolgokat állítani. (Lehet. Unoka érdekében minden képzavar megengedett!)
Például azt kérdezi a hatéves, hogy miképpen lehetne lasszót készíteni, mert ő újabban kávboj, ezt így kell mondani, papa, nem kovbojnak, ezt sem tudod, és szeretne hurkokat dobálni, állatokat elfogni.
– Annál mi sem egyszerűbb – felelem, és elkészítem a kívánt lasszót, jó erős spárgából. – Akár mehetünk is az erdőbe állatokat fogni – invitálom.
Ettől persze roppant izgalomba jön.
– Hol vannak az állatok? – kérdi lépten-nyomon. – Vaddisznó? Nyuszi? Őzike?
– Nehéz meglátni őket – ravaszkodom. – De nézd csak, itt egy vaddisznótúrás.
– Ezt vaddisznó csinálta?
– Bizony.
Nem árulom el, hogy fényes nappal ritkán lehet erdei állatokat látni, de Bendét ez már nem is zavarja annyira. Inkább a lasszóvetést gyakorolja, ami nem egyszerű tudomány. Ugyanis, ha rádobja az ember egy ág végére a hurkot, és meghúzza a kötelet, akkor az ág meghajlik, a hurok pedig szépen lecsúszik róla.
Mutatom, hogy kell. A tizedik kísérletnél végre sikerül. Megfogja a bokrot.
– Elmeséljük otthon anyának és apának, mennyire ügyes kovboj lettél.
– Kávboj! – kiabál, és szigorúan néz. Ez roppant mulatságos, amikor egy hatéves a nagy szemével megpróbál vérfagyasztó pillantásokat lövellni. De kinevetni nem szabad, mert akkor aztán…
– Csak két embernek nem mondjuk el, jó? – kérdezi megenyhülve.
– Hogy milyen ügyesen lasszózol? Kinek nem mondjuk el?
– Hát neked és nekem – állapítja meg. – Mert mi ezt már tudjuk.
Azért valamit mégiscsak jól tudnak ezek a pszichológusok, állapítom meg magamban.

Gáspár Ferenc