Szemelvények Nagy Zsuka verseskötetéből

vacsora

a földön feküdtem, koszos volt a bútor alatt a padló,
hajszálak, porcicák és egy ceruza, amit kerestem már.
a nászutunkon vettem, koh i noor, kisvakondos, grafit.
mikor végzett, fel akartam állni, de a talpát a hátamnak
nyomta, nem engedett. felnyögtem, és visszahuppantam
a földre. ő ült az asztalnál, és evett. csiklandozta a vér
a nyakamat, a bútor alá folyt, kikerülte a söröskupakokat,
a hajcsomót. láttam a szemén, mikor hazajött,
meg fog ütni. mosolyogtam, levettem a kabátját.
ránézett az asztalra, és ütött, mert meg volt terítve,
és nem vártam meg. én egy senki vagyok, ugye, mondta.
és ütött még egyet.

a pészméker és a menny

nagyi lábából jött a víz,
kicsi barlang volt, kicsi hegygerinc,
forrásvíz, kicsi csermely, csak folyt
belőle a víz.

nagyi megtalálta a kedvenc edényét,
és tojás nélkül szaggatta a zománcéjbe
a csillagokat. vajat, írót, sajtot csinált,
a holdból gyúrt éjszaka tésztát.
nagyapa mellé feküdt, ha ő úgy akarta.

ragaszkodott a tárgyaihoz,
eldugtuk tőle az ócska zománcedényt,
addig kereste, amíg rá nem talált.
örömében sírt, hogy meglelte,
két marékkal több darát
adott a csirkéknek este.

nagyi ült a konyhában, a linóleumra szórta
a macskakaját. fokhagymát pucolt,
kazettáról istentiszteletet hallgatott,
és kivette a vízből a megabárolt káposztát.
megtöltötte, betekerte, mikor megfőttek,
pléddel, lepedővel, konyharuhával betakarta,
és ledőlt melléjük az ágyba.
–
mikor nagyi elment, láttam mindent,
tudom, hogy kell meghalni majd.
ezt a mesét is ő mutatta meg.
(élő adásban a halállal és vele.)
– –
pészmékere veszélyes hulladék,
az implantátumok Ghánába mennek.
nagyi a mennyországból gyakran lelóg,
és elmondja nekem, ha egy csillagot
aznap este ő szaggatott, hogy tudjam,
minden igaz, amiről mesélt.

biodiverzitás

leszakítom a zacskót,
átlátszó, levedlett hártya a szoba közepén,
te azt mondanád, ez egy csermely, vagy egy ér, rakjunk bele életet,
a sárga pokrócot szétvagdosnád kacsáknak, meg aranyhalaknak,
a padlószőnyegből békákat vágnál ki, a függönyből szitakötőt,
törökülésben néznéd aztán, hogy milyen szép,
hogy rá tudtál csodálkozni mindenre,
milyen kicsi és hétköznapi vagyok nélküled,
csak ülök a zacskón, és nézem az új ágyat,
amin már te nem,
mint egy hajótörött kétségbeesetten nézek,
és hullnak a könnyeim esőnek.

(Orpheusz Kiadó, 2018)