A magyar kultúra napján Lázár Balázs vehette át Érd város és a Magyar Írószövetség közös alapítású Bella István-díját. A díjátadóval éppen egyidőben jelent meg a költő-színművész legújabb verseskötete, H. úr hagyatéka címmel. – Ayhan Gökhan interjúja.

Ayhan Gökhan: Miért éppen Shakespeare, miért éppen Hamlet?

Lázár Balázs: A Hamlet-saga az európai kultúra alapműve, alapélménye. Folytonos és körkörös problémákat, paradoxonokat feszeget önmagunkkal és az élettel, világgal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy újra és újra visszatalál az ember a témához, és foglalkoztatják az ott felvetett kérdések. Főleg, ha színész is az illető, mint én, és a XXI. században él, akkor ez újabb és újabb dimenziókat nyit meg, sőt váratlanul megerősít gondolatokat. A címadó H. úr hagyatéka című vers például az emberiség előtt álló civilizációs törésvonalról, paradigmaváltásról szól, s ezt a mostani, az elmúlt száz évben példanélküli koronavírus járvány – mely újragondolásra kell, hogy késztessen mindannyiunkat a gazdasági modellektől kezdve a kulturális szcénán át – váratlanul különösen aktuálissá, hangsúlyossá tette.

AG: A kötet nagyon tudatos szerkesztést tükröz. Először a versek voltak meg, vagy egy előre megtervezett koncepció határozta meg a verseket?

LB: Az előző, Bomlik a volt című, válogatott és új verseket tartalmazó kötetem végén „kibomlott” két, az eddigiektől eltérő hangütésű vers egy bizonyos H. úrról. Ez az új verstípusom rögtön szemet szúrt és nagyon tetszett a könyv akkori és mostani szerkesztőjének, Erős Kingának, az Orpheusz Kiadó vezetőjének is, aki arra biztatott, hogy folytassam a „H. uras” verseket. Ez bátorított arra, hogy tematikus kötetben kezdjek gondolkodni. Második, Nézd, Lear papa című könyvemben (2006) már volt egy talán hasonlónak mondható ciklus, melyben Lear király bolondjának csörgősipkájában bolondoztam bölcsen és bölcselkedtem bolondul, de nagyon izgatott, hogy egy egész kötetet végig egy vezérdallamra építsek fel, ami jelen esetben a közismert Hamlet-történet parafrázisa lett, de utalásokkal Heideggerre, Brechtre. Itt kell megemlítenem Zsille Gábor, József Attila-díjas költő barátomat is, aki a szöveggondozásban végzett kiváló munkát. H. úr tehát egy „hamletheideggerbrechtlázárbalázs” alteregó, egy XXI. századi jedermann, akárki, bárki.

AG: A kötet kulcsfigurája Hamlet. Emlékszel, milyen hatást tett rád a dráma, amikor először olvastad? Azóta hányszor vetted újra elő, hány és hány új réteget fedeztél fel a darabban, személy szerint Hamletben?

LB: Azt hiszem, szemlélődésben, elemzésben és melankóliában Hamlethez hasonló lelki alkat vagyok, s talán ezért is, hogy az első olvasás óta, gimnazista koromtól foglalkoztatott a téma. S nekem is van egy erős „apa sztorim”, persze máshogy. Aztán persze ahogy változtam, teltek az évek és időről-időre előkerült, kezembe került újra a történet, mindig más és más réteget fedeztem fel benne, nyilván aktuális létállapotom, érettségem szerint. És hát ilyenek ezek a remekművek, ezért nem lehet megunni, ezért lehet újból és újból foglalkozni Hamlettel a költészettől a színházig. Nekem ez a kötet kicsit olyan is volt, mintha egy különleges szerepnaplót írnék s egyszerre el is játszanám ezt a sajátos Hamletet, pontosabban H. urat. Mondhatnám, szimbiózisban lüktetett bennem a költő és a színész. 

AG: Hamlet és Ophelia viszonyát az elmúlt évszázadokban többféle módon értelmezték. Nálad ez a kapcsolat kissé ironikus fénybe kerül, elviszed a hétköznapiság felé. Ha nem halnak meg idő előtt, ez várt volna rájuk? Tej, kenyér, csekkbefizetés etc.?

LB: Igen, talán így nem dolgozták még fel… Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha! Ezt a színészetben „mágikus mintha”-ként szoktuk emlegetni, mely a fantázia és a tapasztalatok segítségével beindítja az alak megformálására az idegrendszert, a szerep motorját… szóval mi lenne, ha Hamlet kicsit opportunistább lett volna – persze akkor nincs dráma, de érdekes helyzet –, és az önmagával s a világgal történő vívódás helyett elfogadta volna a körülmények adta lehetőségeket a túlélésért cserébe. Ebbe aztán belejátszottak saját tapasztalataim is, mikor a nagy „színházi és költői szárnyalásban” két lábbal a földre parancsoltak a mindennapok rutinjai, kötelességei, csekkbefizetés, gyerekek, megoldandó mindennapok stb., s ebből állt össze ez a kép és elképzelt viszony Opheliával. Nálam a nagy darabkoncepciós kérdés egyébként, mármint, hogy volt-e Ophelia és Hamlet között szexus, egyértelmű.

AG: A könyvborítóra Caspar David Friedrich A lélek tájképe című munkája került. A képen látható alak a nézőnek háttal áll. Hamlet és a rárakódott rengeteg mítosz is valamelyest megközelíthetetlen, önmagában alig látható. Az egész megalkotásához, megértéséhez a fantázia és a képzelet nélkülözhetetlen?

LB: A már említett Bomlik a volt című könyvem borítóján is Caspar David Friedrich német, korai romantikus festőművész egyik képe szerepelt. Erős Kinga ajánlotta, én pedig örültem, mert szerintem nagyon illik vizualitása a verseim lelkiségéhez. Caspar David Friedrich is melankolikus lelki alkat volt, akit gyakran foglalkoztattak a lét, a születés, az elmúlás filozófiai kérdései, s ezek nagy szerepet kaptak festményein. Nem volt kérdés tehát számomra, hogy a mostani könyvemhez is tőle kölcsönzök borítót, amely azt hiszem, megemelte nemcsak a könyv, hanem H.-Hamlet úr metafizikai valóságát is. (Nemrég jelezték, hogy egy neves magyar kiadó könyvem megjelenése után ugyanezzel a borítóval jelentet meg egy prózakönyvet is, érdekes…) Hamlet történetét persze számtalanszor feldolgozták már filmen, színdarabban, versben is, de ez olyan toposz, ami végigkíséri az emberi kultúra történetét. Persze ügyeltem, hogy elkerüljem a Hamlet-kliséket, egy alakítás és a szereplíra is akkor lehet szerintem hiteles, ha csontig hatolóan egyéni, s bár természetszerűleg benne rejlik sok-sok Hamlet-kép, de önmagában egész, és saját téridejében hoz létre új minőséget, mint ahogy ezt hitem szerint ez a könyv is tette. 

AG: Költő és színész vagy. Színészként foglalkoztat Hamlet figurája? Milyen adottság, tapasztalat, érettség szükséges ahhoz, hogy egy színész hitelesen játssza el őt?

LB: Természetesen foglalkoztatott, foglalkoztat színészként is, s bár voltak úgymond „idős” Hamletek, mint Szmoktunovszkij szerepformálása filmen 1964-ben, s azért Laurence Olivier sem volt már csikókorú, mikor az azóta is legendás filmben (1948) alakította a dán királyfit, szóval én már, azt hiszem, túl vagyok 44 évemmel Hamlet figurájának életkorán, de azért ne becsüljük le a kortárs rendezői koncepciók eredetiségét… A kérdés második részére már nagyrészt feleltem: egy öntörvényű, de nem öncélú színészegyéniség képes a hiteles Hamlet figura megformálására, aki nagy intellektuális, érzelmi és fizikai amplitúdókat tud bejárni. 

AG: „A szerepet húzzam magamra, vagy ő húz magára?” – írod Színészparadoxon című versedben. Nálad ez hogy néz ki?

LB: Hát igen, van néhány „színészvers” is a kötetben, ez eddig nem volt jellemző rám, kicsit direkt kerültem is, de a Hamlet-történet ezt is összehozta bennem. S hogy a kérdésre is válaszoljak. Először a szerepet próbálom magamra húzni, de végül mindig a szerep húz magára, mint a maszk, amely viselője által válik elevenné, s attól él, hogy használja viselője életét. Vannak olyan erős személyiségű színészek, akik minden szerepben saját magukat adják, mert erős személyiségük nem engedi, hogy a maszk vezesse őket. Én szeretek átalakulni, megsemmisülni a játékban, hogy új alakban szülessek újra. Azt hiszem ez a varázslat az, ami a legizgalmasabb ebben a szakmában. Miközben persze egy összművészeti projekt része az ember. Viszont bár sokan csodálkoznak, és nem értik, hogy két művészeti ágban is úgymond „otthonosan” mozgok, bennem ez a kettő egymást erősíti, ahogy ezt egyik kedvenc színházi teoretikusom, Zeami mester (Zeami Motokijó japán színész (táncos), író (költő), rendező, társulat- és iskolavezető, maszk- és szoborfaragó, családapa és szerzetes, aki 1363-ban született, és negyvenöt évesen kezdte el leírni a nó-színház elméleti gyakorlatait) is gondolja, miszerint a költészet tanulmányozása segíti a színészt a kifejezésben, s ezáltal nyílik ki a néző szívében a „virág”.

AG: A szövegek jól működnének színpadon is. Színházi előadást nem tervezel a kötetből?

LB: Bertók László Kossuth-díjas költő barátom, akit költői mesteremként is tisztelek, azt írta nekem a könyvről, hogy ez most olyan, mintha ki-be sétálnék a színpadon. Tallián Mariann színművésszel, feleségemmel színházi munkáink mellett versszínházi előadásokat is létrehozunk a Ketten a versbencímű projektünk részeként, ő kiváló Ophelia is lehetne H. úrral, csak meg kellene írnom neki a verses párbeszédek miatt az O. asszony hagyatéka című verseskönyvet, ugyanis csak egyetlen markáns férfihang szól a H. úr hagyatékában… Viszont az a megtiszteltetés ért, hogy Gryllus Dániel Kossuth-díjas zenész barátom nagy örömömre elkezdte megzenésíteni a kötet verseit, és vele valóban tervezünk egy izgalmasnak ígérkező zenés színpadi estet is a könyvből, melyet remélhetőleg szeptemberben a nagyközönségnek is bemutathatunk. Egy zuglói művészeti iskolából pedig megkeresett Lossos Borbála drámatanárnő, hogy szeretnék a diákokkal feldolgozni a verseim, aminek természetesen nagyon örültem, s bár a koronavírus miatt elmaradt március 26-i könyvbemutatón nem tudják bemutatni, de talán az iskolai évadzárón sikerül. Kíváncsian és izgatottan várom mindkettőt.