Szenkovics Enikő, Kolozsváron élő műfordító, szerkesztő kapta idén a sokéves szünet után újra kiosztásra kerülő Hieronymus-díjat, amelyet a Magyar Írószövetség által létrehozott Telegdy Polgár István Alapítvány kuratóriuma ítélt oda, és október 24-én Budapesten adják át. Ennek kapcsán kérdezte a frissen díjazott műfordítót Bálint Tamás.

Bálint Tamás: Mit jelent számodra ez a kitüntetés? Eddig is alázattal és szeretettel végezted a munkád, valamiben tud-e, kell-e befolyásolnia annak, hogy egyre több, „hivatalos” helyen is elismerik azt?

Szenkovics Enikő: Hatalmas öröm és megtiszteltetés, és egyben furcsa érzésekkel is eltölt: számomra ugyanis az a természetes, hogy mások kapjanak díjakat és másoknak örüljek. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy valaha (ilyen módon) elismerik próbálkozásaimat. Főleg mivel a műfordítók amolyan mostohagyermekeknek számítanak, akik megbújnak a szerzők sikereinek árnyékában. Leginkább annak örülök, hogy a díj remélhetőleg jobban felhívja a figyelmet az általam fordított szövegekre, szerzőkre. S hogy miben befolyásol? Talán abban, hogy ne térjek le erről az útról, és merjek tovább álmodni, terveket szőni.

BT: Hogyan kerültél a pályára, a bölcsészkar elvégzése után miképpen alakult az életutad?

SzE: Hogy érdemben tudjak erre a kérdésre válaszolni, picit vissza kell kanyarodnom az egyetemvégzés előtti időszakhoz. Negyedév végén az akkoriban már rendszeresen Kolozsváron is oktató Odorics Ferenc egyik nap elém állt, s azt mondta: várlak Szegedre PhD-zni. Azt hittem, viccel, mert soha meg nem fordult a fejemben, hogy tovább kellene folytatnom tanulmányaimat, ráadásul a nyelvészethez jobban értettem, irodalmat „csak” olvastam, igaz, jó sokat. No de mindezen vacillálás ellenére úgy döntöttem, nekifutok, azonban nem tudtam, milyen témát is választhatnék. Lévén hogy idő sem igazán volt már, s meglehetősen lusta is voltam, csak annyit tudtam: olyasmit kellene kitalálnom, amivel keveset foglalkoztak, hogy ne kelljen sok szakirodalmat olvasni hozzá. És akkor jött a mentőötlet: a romániai német nyelvű irodalom. Ugyanis mindig izgatta a fantáziámat a körülöttünk élő szászok, svábok irodalma, amiről nagyjából semmit nem tudtam. Intenzív könyvtárazást követően meglett a kutatásom tárgya: az 1960–80-as évekbeli romániai német nyelvű rövidpróza, így kerültem ki Szegedre három évre. Elméleti szinten kezdtem ezzel a témával foglalkozni, közben többször jártam Németországban különféle ösztöndíjakkal, és tanulmányokat is írtam – melyekhez szükségem volt néhány szöveg fordítására, lévén hogy magyar tanulmánykötetekben közölték őket. Ekkor kezdtem el fordítani, kényszerből, egyszerű praktikus okokból, de rettenetes félsszel: vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam magyarra átültetni Franz Hodjak rövidke szövegeit, és ez volt a „vesztem”. Megmutattam ugyanis Király Zoltán jó barátomnak, tudván, hogy nagyon szereti Hodjak írásait, és őt magát is, hisz akkor már évek óta személyesen is ismerték egymást. Zoltán pedig határozottan kijelentette: márpedig ezt nekem folytatnom kell. Neki és Odorics Ferinek is hálás vagyok ezért. A göttingeni és tübingeni ösztöndíjam között férjhez mentem, aztán sorra elkezdtek születni a gyerekek, és a műfordítás tökéletes hobbi, kikapcsolódás és ugyanakkor feltöltődés forrása volt három fiam nevelése közepette.

BT: Doina Ruști vagy különösképp Franz Hodjak könyveinél, a német-román szójátékok fordításánál rendkívül kapóra jön, hogy mindkét nyelvből fordítasz, s a nyelvismeret mellett saját, kézzelfogható ismereteid vannak arról a környezetről, földrajzi térről, amelyben játszódnak az általad fordított könyvek. Mennyiben könnyíti ez meg a fordítást, elengedhetetlenül szükséges-e ez a háttér a végeredményhez? 

SzE: Véleményem szerint nem megkönnyíti, hanem lehetővé teszi. E (közös) háttér nélkül nem igazán tudom elképzelni, hogy hitelesen, a hangulatot is visszaadva lehessen effajta írásokat fordítani, főleg ami Hodjak és egyáltalán a romániai német szövegeket illeti: például a kisebbségi létből, az 1989 előtti „közös” nyomorgásból, a közös kódrendszer használatából adódnak ugyanis olyan szubtilis ismeretek, sőt, néha csak érzések, célzások, indulatok, melyek hiánya a fordítás hiányosságához vezethet. Lehet a szöveg bármilyen pontos, bármilyen gördülékeny, és bármennyire is élvezhető a célnyelven, ha ezeket a pluszokat kihagyjuk belőle, egész egyszerűen átverjük az olvasót. Ennek fényében pedig nemcsak a közös tér, hanem a (valamilyen mértékben) közös idő is igen hasznos lehet ebben a vonatkozásban. És itt hadd utaljak egy nemrég általam kontrollszerkesztett regényfordításra, név és cím nélkül: hiába volt „becsületes”, filológiai szempontból is helyes munka, a fiatal fordító a forrásnyelvnek sokszor olyan célnyelvi megfelelőjét használta, amiről nem tudhatta, hogy nem oda való, hogy nem passzol a korabeli történethez, ami helyenként hatalmas tévedést eredményezett. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mindez azért van, mert a fordító jóval a romániai fordulat után született, és nem volt alkalma megélni, megtapasztalni ezeket a dolgokat. Tehát hiába volt közös terünk, az idősíkok nem metszették egymást. A román írások esetében pedig az is számít, hogy Románián belül hol él a szerző és hol a fordító. Például Doina Ruști regényeinek fordításában nagy előny a közös tapasztalat, ám a szójátékok és egy adott tájegységre jellemző kifejezések esetében azonban nem mindegy, hogy a szerző Bukarestben él, én pedig Kolozsváron. A legnagyobb elismerés a fordításaim kapcsán mindig is az volt, ha a forrás- és célnyelvet egyaránt birtokló olvasók azt mondták, hogy hangulatban és stílusban sikerült hasonlót produkálnom.

BT: Mely fordítói munkákban leled a legnagyobb örömöd? Mi a legnehezebb? Milyen különbségek vannak, ha a forrásnyelv román vagy német? A fordítói, szerkesztői, lektori munka közül melyik áll legközelebb a szívedhez?

SzE: Ami a műfordítást illeti: mindig az a legkedvesebb számomra, amivel foglalkozom. Természetesen vannak „szerelmek”, amilyen Franz Hodjak is, az ő szövegeit az abszurdságuk, az igen jellegzetes, „hodjakos” stílusuk miatt élvezem maximálisan. De hatalmas örömöt jelentett a Székelyföld folyóirat számára összeállított válogatás is, melynek során 11 szerző 11 művét kellett megfelelő stílusban lefordítanom. Bevallom, kicsit „csaltam” is, mert a rengeteg anyagból igyekeztem olyanokat beválogatni, melyek a honvágyat tematizálták, így a ráhangolódás, az alapszomorúság adott volt. S hogy melyik fajta munka áll hozzám a legközelebb? Mindegyiket másért szeretem. A műfordítás a hobbim, amivel az ember passzióból és passzióval foglalkozik. A szerkesztésnél, kontrollszerkesztésnél, miként a lektorálásnál, olvasószerkesztésnél rettenetesen élvezem a szöveggel való bíbelődést, „sakkozást”, ugyanakkor nagy felelősségnek is tartom: garantálnom kell a minőséget, ellenkező esetben átverném a szerzőt, a fordítót, és saját magam is: soha többet nem fordulnának hozzám munkával.

BT: Mennyire segítőkészek a szerzők, van-e lehetőséged konzultálni velük, adnak-e visszajelzéseket?

SzE: A szerzőkkel, gondolok itt Doina Ruștira vagy Franz Hodjakra, de akár Carmen Elisabeth Puchianura, Balthasar Waitzra, Horst Samsonra vagy Hans Bergelre, kitűnő szakmai kapcsolatban vagyok: nagyszerű emberek mindannyian, nyitottak, segítőkészek, bármikor kérhetek tőlük tanácsot. Sőt, a szakmai kérdések megvitatásával egyre szorosabbá fűződtek a baráti szálak is, legtöbbjükkel rendszeresen levelezem, Hodjak pedig időnként fel-felhív, csak hogy megkérdezze, hogy vagyok.

BT: Mitől változik a munka alkotássá?

SzE: Nálam elég hosszas ez a folyamat: ahogy mások szövegeivel, úgy a sajátjaimmal is rengeteget babrálok. Az adott írásokat a fordítást követően pihentetni szoktam kis ideig, aztán újra előveszem, és mondatról mondatra összenézem az eredetivel. Ezt követően hetekre félreteszem, hogy minél inkább elfelejtsem a forrásnyelvi változatot, és amikor újra előkapom, immár az eredeti szöveg nélkül olvasom és bütykölöm, faragom, csiszolom, s arra figyelek, hogy miként hangzik magyarul. A lényeg ugyanis, amit kiváló szerkesztőimtől: Jancsik Páltól, Gál Attilától és Király Farkastól megtanultam, hogy a fordítás célnyelven, jelen esetben magyarul a lehető legjobban élvezhető, gördülékeny legyen.

BT: Hogyan lendülsz át a holtpontokon, találkoztál-e már megoldhatatlan feladattal fordításaid során? 

SzE: Természetesen voltak olyan szöveghelyek, melyek sok fejfájást okoztak, némelynél napokig agyaltam, mire sikerült egy elfogadható megoldást találni, de olyan pont is volt, amiből nem tudtam kimozdulni. Nem egy ilyen esetben a férjemet hívtam segítségül, vagy fő kritikusomat, édesapámat, aki olvasottsága mellett annak is köszönhetően, hogy zenészként, művészvilágban élte le az életét, mindig is érzékenyebb volt az irodalomra. Ha ők sem tudtak segíteni, akkor a szerzőkhöz fordultam.

BT: Milyen viszonyban vagy olvasóként a kortárs magyar, német és román irodalommal? Milyen szempontok szerint válogatsz a fordítanivalók között?

SzE: Sajnos (vagy szerencsére) rengeteg munkám van, havonta sok száz oldalt olvasok és javítok, így nem igazán jut időm az „élvezkedő” olvasásra. Természetesen az elolvasandó könyvek halma egyre csak gyűl a sarokban, majd egyszer, ha… – áltatom magam. Ami a fordítandó szövegek válogatását illeti, Hodjak Határköveinek például úgy láttam neki, hogy fergeteges röhögések közepette elolvastam, hatalmas élmény volt, és elhatároztam, lefordítom a családomnak, hadd részesüljenek ők is ebben az élvezetben. De olyan is van, hogy felkérnek valamire, így ismerkedtem meg Doina Ruștival, aki fordítót keresett a Zogru című regényére. A többinél aztán valahogy egyik jött a másik után: ha valamibe beleolvasok és tetszik, el is kezdem fordítani. Újabban verseket is.

BT: Milyen fordításra, szerkesztésre váró könyvek lapulnak jelenleg az íróasztalodon? Melyik fog megjelenni legközelebb?

SzE: Most megy nyomdába Doina Ruști legújabb, 2017-ben kiadott Mâța Vinerii regényének a fordítása, Ártó receptek könye címmel, az Orpheusz Kiadó gondozásában. S bár az utóbbi időben egy hosszabb szünetet terveztem a jövőre nézve, ez a díj most, úgy érzem, arra kötelez, hogy a szünetet elodázzam, és elővegyem a régebbi, megkezdett munkákat, mindenekelőtt Hodjak Határkövek regénypárját, a Koffer voll Sandot (Homokkal teli bőrönd). Balthasar Waitz egyik elbeszéléskötetének is nekifogtam már tavaly, gyönyörű, igencsak sajátos stílusú írásai vannak. Továbbá azon is gondolkodtam, a Székelyföldben közölt német szövegtömb pozitív fogadtatásán felbátorodva, hogy az évek során magyarra átültetett romániai német versekből is készítsek egy válogatást. Egyebeken is kattog az agyam, de ez még a jövő zenéje.