Mély csend, békés szemlélődés és folyamatosan kérdéseket felvető világ az, ami Herbert Anikó munkáiban visszaköszön. Papírhoz, videóhoz, textilhez egyaránt könnyedén nyúl, hogy képei és installációi által mutasson nekünk egy rejtett világot. Egy alföldi kisvárosból indult, majd az egri főiskolán folytatta tanulmányait. Rendszeresen vesz részt külföldi rezidencia programokon, ahol egyik legnagyobb inspirációja a természet. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Nemcsak az alkotásaid témája, de maga az anyag, a papír is, amivel alkotsz, természetes. Hogyan talált meg téged? Neked mit jelent és mit érzel a papírban?

Herbert Anikó: Egerben a képzésünkben kipróbálhattunk többféle technikát, anyagot. Akvarelleztünk is Ványai Magdolnánál, és nekem az első perctől az volt a legszimpatikusabb, de ugyanúgy tanultam olajfestészetet Földi Pétertől, vagy elméleti és filozófiai dolgokat Bukta Imrétől. Lehet, hogy otthonról is hoztam ezt, mert apukám is fával dolgozik, részben talán belém ivódott. A papír szerintem olyan, mint az emberek. Lomtalanításokra csak azért járok, hogy 20-30 éves papírokat találjak, és azokat használjam fel, aminek már története van. Ez is benne a kihívás, hogy pont a megfelelő papírt rakjam bele az adott munkába. Ez kicsit olyan, mint a mostani világunk, hiszen rengetegen vagyunk, nagyon sokféle ember létezik. Ahhoz, hogy harmóniában és egységben tudjunk működni, valahogy úgy kell az emberek lelkiségét és világát összerakni, hogy az növekedni tudjon. Ezt próbálom a munkámban is létrehozni, hogy a sok kis részlet egy egységet alkosson, akként hasson. Tehát a papír nagyon jól szimbolizálja a 21. századi embert és az ő életét is.

 SRZs: Hogyan épül fel az alkotói folyamatod? A papírhoz alapvetően talán nem is illik a nagy csinnadratta, hanem inkább egy elmélyült anyagnak tűnik.

HA: Már mondták, hogy lírikus alkat vagyok. Amúgy van benne csinnadratta. Egy hatalmas papírmunkán nagy gesztusokkal olyan amplitúdókat lehet beletenni, hogy abban rengetek mögöttes érzelem húzódik meg. A japánok kiterítenek egy hatalmas papírt, és az egész festés egy harcművészeti gyakorlatnak is beillik. Fókusz és kontroll kell hozzá, a művésznek 20-30 év gyakorlása van egy képben. Azt szokták mondani, hogy minden egyes kép mögött az előtte lévő 10-15 év is benne van, és mindig mindegyik képnél elölről kell kezdeni. Alapvetően sok mindent gyűjtök, élményeket is. Ha van egy gondolatom, vagy akár könyvből egy részlet, azt legalább 7 napig magammal hordom. Ha a hetedik nap után is még velem marad és még gondolok rá, akkor érzem, hogy ezzel ténylegesen foglalkoznom kell. Szükség van tehát egyfajta megmérettetésre, hogy kiderüljön: ez egy fellángolás-e. Az is igaz, hogy minden egyes befejezett sorozat munkája valahogy folytatódik a következőben. A munkához szükségem van valami konkrét fogható dologra: egy másik alkotóra, egy kiállítás felkérésre, együttműködésre, amivel tudok tervezni. Nagyon tervezős vagyok. Ha ma megbeszélnénk, hogy egy hónap múlva meg kell csinálnom egy képet, valószínűleg már most elkezdenék elméleti síkon kutakodni. Utánanézni a hátterének, hogy kapcsolódik ehhez művészettörténetileg, nyelvészetileg. Szétboncolom az egészet, hogy megfoghatóvá váljon számomra a téma. Ezután elkezdem a formát keresni, szavakat, színeket. Ha hozzávetőlegesen megvan az elképzelés, akkor szoktam számítógépen is megtervezni az egészet. Egy az egyben akkor már látom a papírt. Nagyon törekszem itt is arra, hogy ne legyen felesleges hulladék. Nálam nincs az a luxus, hogy csinálok 3-4 nagy képet, és a legjobbat tartom meg. A vázlatokon már nagyjából látom, hogyan működik az elképzelésem papíron vagy éppen textillel, amire átviszem majd a munkát. Ott is minél kevesebb hulladékkal próbálom elhelyezni a formákat. Később, az alkotásnál még tovább redukálódhatnak a formák. Azon is sok múlik, hogy milyen papírt kapok. Az elképzelés működhet a számítógépes tervezésnél, de a tényleges alkotás folyamán még változtatok rajta.

SRZs: Vizuális művésznek tartod magad, tehát nemcsak papírral dolgozol, hanem akár film is társulhat egy-egy projekthez. Olyan érzésem van, mintha megszületne benned egy gondolat, és ahhoz keresnéd a megfelelő médiumot. Hogyan épülnek fel ezek az összetett munkáid?

HA: A Pando. Erdő, amiben járok című munkám is ilyen több elemből álló installáció. Egy Pando nevű erdőről szól, aminek az a különlegessége, hogy a fák annyira erős szimbiózisban élnek egymással, hogyha az egyik beteg lesz, akkor a többi is megbetegszik. Már sok kutatás foglalkozott ezzel, hogy ha az egyik fa gyengélkedik, akkor a többi fa a gyökereken keresztül segíti ki. Úgy működik az erdő, mint egy család. A Pandóhoz a Szkéné Színháztól hoztam el a Pintér Béla Társulat egyik darabjának plakátjait. Azokból a szürkés papírokból készítettem el a kis fákat, amikhez készült egy fekete-fehér film is a természet és ember kapcsolatát mutató képekből. Ki fog nyerni, és miért pusztítjuk egymást? Ez volt a fő kérdése. A filmhez Váczi Eszter és Gátos Iván készített egy dalt angol és francia nyelvű szöveggel, aminek Lélegezz a címe. Az installáció darabjainak elhelyezése is egy kissé a japán térrendezés elveit mutatta. Azóta azért nem csináltam ennyire komplex munkát.

SRZs: A munkáidban nagyon erőteljesen jelenik meg a művészeti ágak közötti együttműködés. A legutóbbi kiállításod esetében is (Nubes a Budapesti Művelődési Központban) több irodalmi szöveg kapcsolódik az Otthonka sorozatodhoz. Ezek a szövegek inspiráltak téged, és ezért vontad be őket a kiállításba, vagy pedig a te képeid hatására jöttek létre az irodalmi alkotások? Hogy tudsz írókkal, költőkkel együtt dolgozni?

HA: Kész volt már a sorozat, befotóztam őket, és ezek alapján írták a szövegeket. Én kerestem meg az írókat, sokukat ismertem már, dolgoztunk együtt, és tudtam, hogy nyitottak rá. Így volt a Rejtett kertcímű kiállításomnál is, amikor Szabó T. Anna és a többi szerző a félkész anyagok alapján írták a szövegeiket. A versek és videók segítségével a látogató le tud lassulni és ráhangolódni a képekre, de ez a hatás oda-vissza is működik. Képzelj el egy embert, aki az utcáról jön be, és rengeteg dolog jár a fejében. Őt valahogy egy kicsit le kell csendesíteni, hogy egyáltalán nyitni tudjon és be tudjon bármit is fogadni. Van, amikor nincs ilyen direkt kapcsolat a képeim és irodalmi szöveg között, inkább egyfajta talányos véletlen fűzi össze őket. Az UNESCO által szervezett andorrai rezidencia programra való utazás előtt elkezdtem nyomozni, hogy milyen is ez az ország, mi a története és irodalma. Kutattam egyfajta legenda után, amihez tudnék kapcsolódni, és akkor találtam rá a katalán Irene Solàra, az ő könyve (Énekelek, s táncot jár a hegy) nagyon ráhangolt erre a világra. Andorrában és a Baltikumon is a táj volt a legnagyobb hatással rám. Andorrában a félelmetesen nagy hegyek tették rám a legnagyobb hatást. Budapesten az épületekben vannak a történetek, míg Andorrában a hegyek hordozzák a történetiséget. Ezt a másfajta történelmet volt izgalmas megtapasztalni. Ott ültél 20 percig, nézted a hegyeket, és annyi minden történt és változott a környezetben.

SRZs: A már említett Rejtett kert című kiállításod is irodalmi ihletettség, Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) című könyve inspirálta.

HA: Krasznahorkai úgy beszél erről a könyvről, hogy a világon semmi köze hozzá, ezt neki fölülről diktálták. Abszolút írói flow állapotban történt a megírása ennek az egyszereplős történetnek. Genji herceg elindult megkeresni a világ legszebb kertjét. Genji hercegnek azonban egy pillanaton múlt, hogy meglássa azt a kertet. Pedig ott volt abban az időben azon a helyen, de nem adatott meg neki, hogy meglássa. Elgondolkoztatott, hogy mennyi minden van az életünkben, amikor ott vagyunk, de nincsen rálátásunk, bátorságunk, vagy valami erő miatt elszalasztjuk azt a bizonyos dolgot. A másik irodalmi vonatkozása a kiállításnak Jorge Luis Borges Az elágazó ösvények kertje című novellája volt. Arról szól, hogy építettek egy labirintust, amiből nem lehet kijutni. A kiállítás képzőművészeti inspirálói Ferenczy Noémi munkái voltak, amikkel véletlenül találkoztam az akkor frissen felújított Ferenczy Múzeumban. A levéltárba is elmentem és a munkanaplóját is elolvastam. Számomra azért is különleges alkotó, mert különutas, s nagyon népszerű művész volt az egyszerű emberek körében is, ami szerintem különlegessé tette. Erős kapcsolata volt a természettel, rengeteget járt túrázni, és erről sokat is írt a munkanaplójában. Azt is feljegyezte, hogyan néz meg valamit, hogyan alakul egy munka, és ebben a naplóban tanácsokat is ad a jövő nemzedékének a szövéssel és más művészetfelfogással kapcsolatosan.

SRZs: A mennyiség és minőség kérdése meghatározza a mai művészeti világot. A piac arra sarkallja a művészeket, hogy termeljenek. Viszont van-e a fogyasztóban igény, hogy minőséget kapjon és ne mennyiséget?

HA: Nagyon sok embernél azt látom, hogy az önismeretet kellene népszerűsíteni. Ha megismerik önmagukat, a saját működésüket, akkor egy csomó külső dolgot már nem vagy nem úgy hallanak és látnak meg. Amikor megvesz valaki tőlem egy képet, akkor nemcsak azt az egy képet veszi meg, hanem a tanulmányaimtól kezdve az egész életemet. Nem egy futószalagról kap valamit. Viszont ennek a megértéséhez már kell az önismeret. Sokan nem is gondolkodnak el azon, hogy mit miért is vesznek meg. Ha úgy vesszük, a művészet is egy iparág, és termel hulladékot. A csomagolás, a festékek valamilyen szinten szennyezik a környezetet, és ma már a művészeknek is figyelni kell erre – vagy legalábbis törekedni –, hogy minél kevesebbet ártsunk a földnek. A munkámhoz szükséges papírokat is próbálom magam megcsinálni. A mi szakmánkban a vizuális kultúra minősége is fontos. Az emberek annyira hozzá vannak szokva egyfajta vizualitáshoz, hogy nehéz ezen változtatni. Az új kiállításom kapcsán sokan megkérdőjelezték, hogy egy képzőművész – aki nem amatőr – miért megy el egy művelődési központba kiállítani, és miért hagyja el a biztonságos terepet. Nekem ez egy kísérlet volt. Nagyon sok mindent nekem kellett megcsinálni, de rizikó is volt a döntésemben. Egyrészt a megnyitón nem hemzsegtek a képzőművészeti szféra szereplői, ők csak a biztonságos Instán like-oltak, de ténylegesen nem jelentek meg. Viszont ebbe a művelődési központba rengeteg ember megfordul, tehát naponta minimum 300 ember látta nem direkt az én kiállításomat (másfél hét alatt ez több mint ezer ember). Ezt a látogatottságot egy belvárosi galéria nem szokta elérni. A piacra menők a kirakatban lévő munkákkal, a programokra várakozók a galériatérben lévőkkel találkoznak. Így olyan emberekhez is eljutnak a munkáim, akik másfajta vizualitáshoz vannak szokva. A kirakatba helyezett munkákkal szemben nincs az a küszöbfélelem az emberekben, mint egy galéria esetében. Arra jutottam, hogy nekem most ezzel a kiállítással ez volt a dolgom.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Herbert Anikó online kiadványai:

Honlapja: http://anikoherbert.com/

Otthonka: https://issuu.com/anikoherbert/docs/haniko_otthonka

Hirundo: https://issuu.com/anikoherbert/docs/hirundo_issuee

Grandalla: https://issuu.com/anikoherbert/docs/haniko_grandalla