Haklik Norbert írása Lanczkor Gábor Monolit című verseskötetéről

Miért kell válogatott verseskötetét kiadni egy olyan alkotónak, aki még a negyvenet sem töltötte be? Általában indokolt a kérdés, de Lanczkor Gábor, valamint Monolit című, válogatott és új verseket közreadó kötete kapcsán nincs miért fölmerüljön. Lanczkor ugyanis – ezt verseskötetek sokasága, a négy Gúfó-mesekönyv, valamint öt regény, köztük a mitizáló-szürreális remekmű, a Folyamisten is bizonyítja – eléggé terjedelmes opust hozott létre ez idáig is ahhoz, hogy értelme és helye legyen egy ilyen válogatásnak. A hab a tortán pedig az, hogy ezek a szövegek összegyűjtve többet jelentenek, mint külön-külön – köszönhetően a szerzőre a kezdetektől fogva jellemző, egyedi látásmódnak, valamint annak, ahogyan magánmitológiáját építi, műnemeket átjáró következetességgel.

Lanczkor irodalmának egyik kulcsmotívuma a táj, legyen szó akár prózáról, akár líráról, akár drámai szövegekről (vagy a szerző meghatározása szerint: „cselekvő versekről”). Konkrétabban, hogy az író drámakötetének címét – Tájsebzett versek – is idecitáljuk, sebzett tájak jutnak itt főszerephez: a bauxitbányászat által megcsonkított Ság hegy, vagy éppen a félbevágott Hegyestű egyaránt visszatérő, hangsúlyos motívumai a Lanczkor-szövegeknek. A táj nem hasonlatok apropója itt, és nem is metafora, hanem ezeknél jóval központibb szereppel bír Lanczkor írásaiban, amelyekben egy összetett és következetes magánmitológia anyagává lesz. A kihunyt vulkánok – a Lanczkor-művek magángeográfiájának legfontosabb objektumai – régen volt, dramatikus események emlékeit őrzik kihűlő kőzetrétegeikben, s tárják fel a szemlélő számára, aki annak az árán tehet szert a megértést lehetővé tévő pozícióra, ha maga is belép a tájba. A megszilárdult lávában tetten érhető, régvolt időkben tomboló emberfeletti erők és a jelenkori, eleven felszínen zajló események közötti feszültség újabb és újabb nézőpontból történő kifejtése az egyik záloga annak, hogy a Lanczkor-féle tanúhegy-mitológia az eddigi életmű egészén át működőképes marad. Már a Monolit nyitó ciklusa is számtalan változatot vonultat fel arra, mennyi különféle manfiszetációja lehetséges ennek a látásmódnak: a Kihűlő kőzetrétegek verseiben éppúgy szerepet kap Eötvös Loránd, aki torziós ingáját először éppen a Ság hegyen tesztelte, mint jó pár verssel odébb a kísérlet szemtanújává lett Lanczkor-dédnagyanya, Berzsenyi Sarolta, vagy a névtelen testvérek, akik valamikor, az írott történelem előtti időkben a „tar hegyoldal egy teraszán” teszik máglyára apjuk testét, „a lángokat az első tűhegy-csillagokkal / szurkálva rá száraz, kemény, aszott bőrére”.

Máskor a közelében elhaladó Savaria-Aquincum út megidézése gondoskodik a Ság, mint mitikus entitás újabb dimenzióiról, ami a Lanczkor-szövegek másik visszatérő jellegzetességét is megelőlegezi: azt ugyanis, hogy – mint arra a nemrégiben, fájdalmasan korán eltávozott pályatárs és jó barát Térey János is rámutatott ajánlójában – ez a költészet hangsúlyosan és félreismerhetetlenül pannon. Ebben a versvilágban teljes természetességgel fér meg egymás mellett, két szomszédos mondatban az egykori bánya transzformátorházából kialakított Eötvös-múzeum, valamint a templomok, amelyeket a rómaiak emeltek „az új tartomány új isteneinek”. 

Lanczkor versei azonban otthonos terepként járják be Róma, London, vagy éppenséggel India tájait is – és, mint ahogyan a bazaltoszlopokban is ott van a réges-rég megszilárdult láva, ezeknek a tájaknak a jelen idejében is ott rejlik a múltbéli örökség. A Lanczkor-versek által bejárt kultúrtáj topográfiájában egyébként a festészet sokkal hangsúlyosabb tájékozódási pontként működik, mint a literatúra – a Monolit negyedik egysége például teljes egészében, hetven oldalon keresztül gyűjt csokorba olyan verseket, amelyeket képzőművészeti alkotások ihlettek, a londoni National Gallery és a Tate Modern legemlékezetesebb darabjaitól kezdve Michelangelo Merisi da Caravaggio művein át Francisco Goya képeiig. Nem mellékesen a Manzanares-parti Goya-villában alkotott „Fekete festményeket” nem jelenlegi helyükön, a Prado galériában látogatják meg a Lanczkor-versek, hanem eredeti keletkezési helyükön, képzeletben bejárva az 1881 óta nem létező épületet. Teljesen természetes mindez a Lanczkor-szövegek univerzumában, amelyekben a térbeli és időbeli viszonyokat lényegtelenné relativizálja a kereteik között létrehozott kultúrkincs motívumhálója. Ebben a versvilágban semmi sem választható el önnön múltjától – jellemző, hogy a városnak szentelt ciklusban Szeged mint A víz sebe nevesíttetik: „Az elöntött rakpart felezőcsíkjai / halványan átütnek a sáros víz alól. / Mögöttem a körintenzív beton- és üveghengere. / Hol száz éve egy városrésznyi rossz akol, // most klinikák. A víz sebe a város, / hiába építették újra teljesen. / Az ablakomból a havas tetőket nézve / jól látszik, nem igaz a fele sem.” A Szeged-ciklus vízmitológiája nem mellékesen ugyanazokat a motívumokat helyezi középpontjába, mint a Folyamisten című Lanczkor-regény – ezzel is példázva, mennyire következetes a szerző által felépített, műnemektől függetlenül, következetesen alkalmazott jelképrendszer és látásmód.

A Lanczkor-írások, még ha történelmi-földrajzi kataklizmákról szólnak is, azt mindig visszafogott szenvtelenséggel teszik. Amikor a szövegek – és ez nem túl gyakran esik meg – konkrétan és kimondottan önéletrajzi témákhoz nyúlnak, akkor nemkülönben: Lanczkor ilyenkor is a külső szemlélő pozíciójából, néhány kulcsfontosságú momentumot megragadva beszél. Ezek a versek éppen attól erősek, hogy a legkevésbé sem törekednek arra, hogy „költőiek” legyenek – mint a Land art című vers egyik pontján fogalmaz a szerző: „Nem bírom semmi / versben a vers / szót elviselni”. Remekül működik ez a látásmód az Amrita-érme című ciklus darabjaiban is, amelyekben a tragikus sorsú magyar-indiai festőművésznek, Amrita Sher-Gil-nek állít emléket a szerző. Néhol már-már lexikonszerűen tárgyilagosak ezek a szövegek – egy-egy érzékletes triviával, levélrészlettel, vagy az életút egy-egy dramaturgiailag hangsúlyos epizódjának dokumentarista leírásával csempész drámai erőt Lanczkor a visszafogottság felszíne alá.

Ami pedig a kötetben szereplő újabb verseket illeti: ezek ismét magától értetődő természetességgel dolgoznak tovább a korábbi Lanczkor-szövegeken is végigvonuló magánmitológiával és motívumrendszerrel, egyszersmind újabb lehetséges irányokat is nyitnak ebben a súlyos, sűrű, önnön roppant következetes törvényei által meghatározott írói univerzumban. A Made in China például a transzkulturalitás tematikája felé terelgeti a jellegzetesen lanczkori tájleírást, míg a Szökött Cézanne azt sejteti, egy hosszabb ciklust, vagy talán egy teljesen új Lanczkor-kötetet is képesek volnának működtetni olyan szerepversek, amelyekben a költő kedvelt festőinek alakját öltené magára. A Monolit alapján nyilvánvaló: a negyven alatti kortárs alkotók legmarkánsabb képviselőjét tisztelhetjük Lanczkor Gáborban, aki saját törvényszerűségei alapján, rendkívül magas színvonalon, ráadásul literatúránkban rokontalan és egyedülálló látásmóddal építi már most is impozáns életművét. 

(Jelenkor Kiadó, 2018)