Nyilatkozatainak visszatérő fordulata, hogy lírai alapállásának utolsó kötete A nehéz léptű ember volt. Újdonság, hogy a Kortárs Kiadó gondozásában megjelent könyv felezőszonettek-ciklusa már szerb nyelven is olvasható. Ugyanekkor kitart amellett is, hogy a Jókai Mór és Munkácsi Mihály képzeletbeli párizsi találkozását elbeszélő Idegenek és ismerősök című darabja után már csak egy bemutatója lesz. A Papírváros című regényciklusa régóta halogatott ötödik kötetének megírásával készül lezárni életművét. – Zalán Tiborral Borbély László beszélgetett.

Borbély László: Az idegennyelvű megjelenés sem gondolkodtatta el a lírai folytatás lehetőségén?

Zalán Tibor: Nem. Eszemben sincs! A nehéz léptű ember valóban az utolsó verseskönyvem, abban az értelemben, hogy a legutoljára írt verseim gyűjteménye. Közel két éve nem bolygatom a költészetet. Azaz. Néhány töredéket csak-csak befejeztem, azok elszórtan olvashatók voltak idén különféle lapokban, folyóiratokban (az Alföldben, az Alexa-féle Életünkben és az Élet és Irodalomban; várhatóan jövőre a Kortársban és a Látóban jön két-két újabb hagyatékban talált vers).

BL: Ki fordította le szerbre a felezőszonetteket?

ZT: A fordító Danko Stojnić szerb író, költő. Érdekes novellák is fűződnek a nevéhez, amelyek formailag a csehovi hagyományokra vezethetők vissza, ábrázolástechnikája viszont Gogol szarkazmusával és az abszurd fanyar humorával rokonítható. A nehéz léptű embert a belgrádi székhelyű ALMA Kiadó jelentette meg. Ők klasszikus és kortárs magyar szerzők műveit is kiadják. A kiadó révén kerültem kapcsolatba Danko Stojnić-csal. Az egyik Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron ő méltatta a válogatott verseimet tartalmazó szerb könyvemet, a fordítások Kovács Jolánka munkáját és hihetetlen versérzékenységét dicsérik. Egyébiránt Danko Stojnić már lefordította az Istenek az árokparton rövidebb prózai írásokat tartalmazó kötetem utolsó négy, testesebb elbeszélését. Ez a fordításkönyv a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával kerül rövidesen kiadásra.

BL: Amikor a közelmúltban összefutottunk, jókora paksamétával járt-kelt, versek voltak nagyon szép illusztrációkkal.

ZT: Zazózások és Zizegések címmel a Fekete Sas Kiadónál jelenik meg gyerekverskötetem. Tizenegy évvel ezelőtt, az első kisunokám, Zalán születésekor kezdtem el írni ezeket a költeményeket, majd a második unoka érkezésekor folytattam. Ismétlődtek az élmények és a nagyapai örömök, de ugyanazt nem tudtam kétszer megírni, ehelyett több darabot átdolgoztam az első ciklusból Zizi unokám számára. Ahogy a legutóbbi köteteimet, ezt is Zalán-Lipák Sára szerkeszti. Nem mintha a családi vállalkozásokat szeretném, viszont a jó, megbízható és lelkiismeretes szerkesztőket igen.

BL: Ha verseket nem is, tárcákat folyamatosan ír. Havonta olvashatjuk kisprózáit, három hasábon, a vonal alatt, az ÉS Tárcatárában. A főhős, Pál úr elfeledett olvasói élményeket idéz meg, például a Göncölszekér című kötetéből. A balladai tömörség mögött ismét ott parázslik „a téglagyári történeteivel” rokonítható drámai életanyag, a múlt és a jelen nyomorult sorsai, az emlékezés artikulált vagy artikulálatlan ritmusában.

ZT: Noha a Pál keresztnév előfordul a családunkban, a karakter se az édesapámmal, se a bátyámmal nem azonos, ahogyan velem sem. Sok mindent kölcsönzök neki, a személyes történeteim egy részét például neki adom. Pál úr kitalált alak, akiben nyilván nagyon sok van belőlem, főként az esendőségeimből. Vannak azonban olyan vonásai is, amelyek az alkatomból teljesen hiányoznak, például a jámbor vagányság. Nincs igazán körülírható foglalkozása: hol színész, hol rendező, hol író, hol egyetemista. Ő mindenfélével foglalkozhat, ami nekem egy történetben szükséges. Pál úrról már az első, múlt karácsonyi tárcámban kiderül, hogy meghalt. Aztán meg él. Nem foglalkozom ezzel, azt csinál, amit akar, amit tud. Egy halott múltjában szabadon garázdálkodhat a szerző, beletehet, elvehet belőle, hiszen ő találta ki. A hetilap felkérésére írom, havi egy folytatásban, ahogy pár évvel ezelőtt is megtettem. Terveim között szerepel, hogy egyszer majd az összes Pál úr-novellámat egy kötetben jelentetem meg. De ahhoz össze kellene szednem őket, amihez nemcsak lusta, de mostanában elfoglalt is vagyok – az első Pál úr valamikor a Népszava Szále László szerkesztette kulturális oldalán, talán még az idők kezdete előtt jelent meg…

BL: A tavaly bemutatott Idegenek és ismerősök című darabját hét országban játszották Londontól New Yorkig. Tekintsük ezt zárásnak, összegzésnek?

ZT: Jókai Mór, a békéscsabai színház névadója 1904-ben hunyt el, Munkácsy pedig a városban töltötte az inaséveit. Ők egyébként valóban találkoztak a millennium idején, amikor Munkácsyn már egyre inkább elhatalmasodott az őrültsége, az akkori magyarországi látogatása után – kis kitérővel – az endenichi elmegyógyintézetbe került, ahol elhunyt. Az is tény, hogy Munkácsy halála után nem sokkal Jókai második feleségével, Nagy Bellával Párizsba látogatott. Ez adta az alapötletet: Jókai felkeresi az elhunyt Munkácsy műtermét. Közben megjelenik a festőművész (vagy a szelleme – ezt a nézőre bízom), és beszélgetni kezdenek művészetről, életről, nőkről, a világpolgárról, a nemzet művészéről (még más kontextusban, mint amit most jelent a kifejezés). Valamiféle vetélkedés alakul ki köztük: kinek az élete hogyan befolyásolta a művészetét, ki ér többet a nemzete számára? A legjobban fizetett, világszerte ünnepelt festő, vagy pedig az ország bálványa, a száznál több regény szerzője?

BL: Ezt tekintik az utolsó színpadi művének…

ZL: Pedig utoljára Az ügyelő című egyfelvonásost írtam. De mindegy is. Én is azt a drámát tekintem az utolsónak. Mondjuk azt, hogy Az ügyelő balkézről származó szerelemgyerek, amelyet, természetesen, jobb (vagy jó) kézzel írtam meg. Kadelka László, a Nemzeti Színház legendás ügyelője, aki a Békéscsabai Jókai Színház ügyelője volt akkor éppen, keresett meg, hogy nyolcvanadik születésnapjára írjak neki monodrámát (Van öltöztető, van fodrász… miért ne lehetne egy ügyelő is a színpadon!). Körülbelül negyven éve dolgozom színházban, és tudom, hogy ebben az életkorban még egy profi színész sem képes memorizálni és előadni ekkora mennyiségű szöveget. Ezért lett végül kétszemélyes a darab. Egy profi, nyugdíjazott ügyelő és egy bizonytalankodó ügyelő aspiráns, sikertelen színész konfliktusai körül bonyolódik a cselekmény. Nem közismert, de egy színházi ügyelőnek roppant nagy a felelőssége. Az előadásnak pontosan kell indulnia, a színészeknek ott kell időben lenniük, minden kelléknek a helyén kell lennie stb. Számos olyan tényezőért felel, amely nélkül nem jöhet létre az előadás, de ezekből a néző nem lát semmit, mert mindez „takarásban történik”. Számos dramaturgiai fogással élve igyekeztem fordulatossá, érdekessé tenni a darabot. Például van egy mozzanat (amúgy Merő Béla rendező találmánya), amikor kiderül, hogy elfelejtették odakészíteni az egyik fontos kelléket az asztalra, történetesen egy Bibliát. Ennek a bevitelét egy kétszemélyes darabban, amikor mindkét személy gyakorlatilag a színen van, nem is olyan egyszerű megoldani, mint azt elsőre hinnénk; de egy valamirevaló drámaírónak mindenre kell megoldást találnia…

BL: Az ügyelő olvasható volt a Kortárs nyári számában. Mikorra tervezik a bemutatót?

ZT: Tavaly elkezdődtek a próbák Merő rendező irányításával, de két héttel a bemutató előtt Kadelka László eltörte a kulcscsontját. A lelkes színházi vén róka sérülten is vállalkozott volna a szerepre. A bemutató előtt egy héttel azonban Szabó Lajos színészt, az ügyelő partnerét, a főpróba megkezdése előtt tíz perccel szállították a mentők kórházba, mert váratlanul rosszul lett, így a bemutatót prolongálta a színház 2026 tavaszára. „Öli a darabod a színészeket” – poénkodnak velem azóta is a színházi büfében a színészek, kellő mennyiségű pálinka után.

BL: Min dolgozik jelenleg? Kizárásos alapon csak már csak a próza jöhet szóba…

ZT: Befejezem a Papírváros című ciklusomat az ötödik kötettel. Az lesz az alcíme: Betegen. Hogy miért is? Amikor elkészültem a Kortárs Kiadó gondozásában 1998-ban megjelent első kötettel, nemcsak bennem, mindenkiben felmerült legalább két kérdés. Mi a Papírváros, létezik-e, ha van, ki a főhőse… és még számtalan kérdés maradt nyitva. A folytatás mellett döntöttem, hogy legalább a magam számára kiderítsem, mit is akartam ezzel a könyvvel, ami inkább emlékeztet egy költészeti, hatalmas nyelvi halmazra, mint szabályos regényre. Épp Thomas Mannt, a Tonio Krögert olvastam, és ebből az elbeszélésből kölcsönöztem a első Papírváros egyik mottóját: „Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől; félig felőrölve az alkotás lázától és hidegrázástól, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.” Az idézetben szereplő öt állapothatározó jegyében folytattam és folytatom. Innen erednek az egyes kötetek alcímei. Pechemre, meggondolatlanságomra vállaltam ezt az ötöt. A fene se tudta, mi az a pentalógia, és hogy mennyit, de mennyit kell hozzá írnom, hogy egyszer be is fejezzem. De ahogy haladok, egyre világosabb minden, kikristályosodnak a Papírváros körvonalai, végre összetalálkoztam a hősömmel is. És a legfontosabb: megvan az egészre a szerkezetem, amelyet eddig csak egy-egy részben alkalmaztam, kevés tudatossággal, annál fontosabb ráérzéssel. Beszélhetünk egy csúcsára fordított piramisról. Már nem baj, hogy alig történik benne valami. Már az sem baj, hogy alig haladunk – bár ide-oda cikázunk – a főhős életében. Ez az élet elképzelhetően véget fog érni, és egyre szűkül az idő. Az is lehet, hogy az ötödik kötet nem lesz időben több, mint az az esszenciális pillanat, amikor az embernek közvetlenül a halála előtt lepereg az élete egy szempillantás alatt. Ezt szeretném megragadni. De közel sem biztos, hogy erre indulok el…