Adventkor mindig elmegyek abba az óbudai kegytemplomba, ahol édesanyámat felmutatták az Istennek. A nagyvilágban már javában üvöltöttek a fegyverek 1943 karácsonyán, amikor világra jött, de e falak között békesség honolt. Némán állok a márvány főoltár előtt, szemközt velem egy szoborfülkében Jézus Krisztus szobra áll, kezében könyvet tart, rajta a kezdet és vég betűi, az alfa és az ómega. A főoltár baloldalán a keresztelő kút márványmedencéje az oltárral egyidős, fedelén az istenember megkeresztelésének jelenete. Jobbról rokokóba hajló barokk stílusban készített szószék, talán a legszebb az országban. Három oldalán: a hitet imádkozó nőalak, a szeretetet egy olajágat hozó galamb, a reményt pedig egy gyermekét tartó édesanya ábrázolja. Leülök az egyik padba, melyben valaha óbudai kisiparosok, polgárok, parasztok, munkások ültek, na és braunhaxlerek, a barnalábúak, a szőlőtaposók, akik lélekben mind az őseim.

Dédanyámék néhány utcával odébb laktak egy földes szagú szoba-konyhás lakásban. Ablakaik az udvarra nyíltak. Otcsenásékat mindenki ismerte a Harrer Pál utcában. Otcsenás János irtózatos erejű ember lehetett, a többi hajógyári munkással együtt naphosszat széles vaslemezt állt körül és kalapácscsal verte, ütötte teljes erőből. Estére jártányi ereje is alig maradt, beszélni nem sok kedve volt, megette a vacsorát, és hamar lefeküdt aludni. Törékeny testű dédanyám, Kangyera Mária sokat betegeskedett, odahaza dolgozott varrógépén. Azt hiszem, tőle örököltem az olvasás szeretetét, bár neki nem lehetett annyi könyve, mint nekem. Nagyon szép hangja volt, énekelt a templom kórusában. Karácsonykor és húsvétkor a szeplősarcú Kühteiber plébános úr arra is megkérte, hogy működjön közre az ünnepi misztériumjátékban.

A pap nagyon elégedett volt az amatőr színjátszókör tagjaival, akiket a környékről verbuváltak. „Dicséretes dolog ez a színjátszás, segít átvarázsolni az emberek lelkét, elfeledteti velük a sok szenvedést, és örömöt teremt a lényük mélyén” – mondogatta minden próba után. Mégis hiányérzete volt, mert a kis Jézus szerepére nem találtak újszülöttet, így egy kellőképpen bebugyolált játékbaba lett a megváltó. Már a második adventi gyertya is égett a koszorún, amikor egy hétfő reggelen dédanyám izgatottan kezdte mesélni szaporán öltözködő álmos arcú férjének.

– Éjjel katonákkal álmodtam, János. Azután ölembe borult a tányér, valaki nevetett és hívott. Vajon mit jelent ez?

A dédapám elintézte egy kézlegyintéssel. Kangyera Mária azonban nem hagyta ennyiben a dolgot: elmesélte álmát a plébánosnak is, aki rögtön megfeddte, amiért ilyen babonás butaságokon töpreng. Az egyik szomszédasszony szerint a dédanyám azt álmodta meg, hogy hamarosan unokájuk fog születni. Mikor ezt Otcsenás János meghallotta, dühében öklével az asztalra vágott.

– Hogyan szülhetne Katalin gyereket a tudomásunk nélkül? – háborodott fel. – Másfél éve, hogy nincs itthon, de azért azt csak megírta volna, ha kisbabát vár.

– Félnek a haragodtól, csúnyán bántál velük.

– Ne rám haragudjon, hanem arra a munkakerülőre, akivel összeköltözött. Talán én tehetek arról, hogy annak a Pista gyereknek csak az ivászaton meg a mulatozáson jár az esze? Hajnalig húzatni a Rácz Ferkóval, meg beleüvölteni az éjszakába, hogy „Fizetek főúr! Volt egy feketém. / És egy életem, amit elrontottam én.” A saját életét, azt rontsa el, de ne az én lányomét. Nem bírták elviselni az igazat, azért hagytak el minket. Majd rájön, milyen ember a vőlegénye, ne félj, akkor azonnal hazajön.

Karácsony előtti napon belázasodott az asztalos, akinek Józsefet kellett volna alakítani a Betlehemes játékban. A plébános személyesen ment el a Harrer Pál utcába, hogy rábeszélje a nemes feladatra Otcsenás Jánost, aki először tiltakozott, de néhány pohár pálinka után belátta: rajta kívül más nem mentheti meg a helyzetet. Az elmúlt hetekben odahaza számtalanszor elpróbálták, hogyan adja majd át angyalszárnyakkal ékesített dédanyám a szent családnak a megváltót. A szentmise után az előadást a megbeszéltek szerint el is kezdték, ám a nagy kapkodásban senki sem vette észre, hogy nincs meg a játékbaba. Dédanyám éppen sápadt arccal állt a jászol előtt, amikor Otcsenás Katalin és vőlegénye belépett a templomba. Nagyanyám a karjában tartotta édesanyámat, odavitte a jászolhoz. A csecsemő kinyitotta a szemét, és a fényözön láttán hangosan felsírt. Otcsenás János szemeiből pedig kicsordultak a könnyek, amint a kezébe vette anyámat, aki nemsokára az Edit nevet kapta a keresztségben.

Borbély László