Gáspár Ferenc írása Dietrich Garstka Hallgat az osztály című könyvéről

Leültünk a földre, és óriási betűkkel beleírtuk a homokba, hogy strike. 1974 nyarán történt, valahol a Dél-Alföldön, egy úgynevezett építőtáborban, ahol az „építés” a szőlők bújtatását jelentette, vagyis az egyengetést a drótok közé, hogy a növények ne lógjanak ki a sorból, el tudjon menni közöttük a traktor. Ám egy napon másféle munkát bíztak ránk, a norma összege viszont nem változott, gyanús volt, hogy nem fogjuk tudni teljesíteni a száz százalékot. Nem mintha pénzt kaptunk volna ezért, hiszen társadalmi munkát végeztünk, csupán szállásért és ellátásért; de az érettségi éve előtt álltunk, és az önérzetünk berzenkedett a gaz normaemelés ellen.

Szinte percek alatt megérkezett motorbiciklin a hivatalos ember (párttitkár, vagy agronómus?), és mindenbe belegyezett, csak dolgozzunk tovább.

Jelképes ügy volt az egész, és talán nem is jutott volna eszembe, ha nem olvasom el a Hallgat az osztály(alcím: Öt perc néma csend Magyarországért) című dokumentumregényt, melyben egy egész kelet-német (NDK) gimnáziumi osztályt ítéltek az ország összes gimnáziumából való kizárásra, mert öt percig nem szólaltak meg a magyar forradalom elesett mártírjaira emlékezve az egyik órán 1956 novemberének első napján. (Legalábbis a STASI, vagyis az ottani állambiztonság főtörzsőrmestere ezt a dátumot jelölte meg.) A történetből remek játékfilm is készült A néma forradalom címmel.

Azon tűnődtem, mi lett volna, ha nálunk, Magyarországon nincs ’56, hanem 1974-ben még mindig a rákosista diktatúra uralkodik, vajon mi is hasonló sorsra jutunk, mint a kelet-német fiatalok tizennyolc évvel korábban? Minden bizonnyal meghurcoltak volna minket a sztrájkért, amit ráadásul a gaz imperialisták nyelvének helyesírásával róttunk bele a kunság homokjába. Feltehetőleg nem tanulhattunk volna angolul, és nem nézhettünk volna olyan filmeket, mint az Eper és vér, vagy a Hair, a vietnámi háború ellen tiltakozó, lázadó amerikai fiatalokról. Ám így is roppant gyorsan érkezett az illetékes elvtárs, és nyilván nagyobb baj lett volna, ha nem tudunk megegyezni, illetve ha valóban pénzről lett volna szó, és nem csak egy jelképes dologról.

Visszatérve a könyvre, a Berlintől mindössze harminc kilométerre fekvő kisváros fiataljai is érettségi előtt álltak, és az öt perc hallgatás részükről spontán reakció volt, nem beszélték meg előre.

A könyv írója, Dietrich Garstka szintén résztvevő volt, és az ő elbeszéléséből úgy tűnik, mintha a néma tiszteletadás október 29-én történt volna. De nem ez az egyetlen furcsaság ebben a könyvben. Dietrich magáról és társairól egyes szám harmadik személyben ír, viszont ha az osztály egészéről, akkor a királyi többest használja. Ezzel együtt a könyv jól követhető, köszönhetően Wéber Krisztina kiváló fordításának, csupán az elvtársak bikkfanyelven leírt jelentéseinél kell jobban összpontosítani.

A lényeg azonban az, hogy a fiatalok és a szüleik ugyanúgy hallgatták a nyugat-berlini RIAS nevű rádióadót, mint mi a Szabad Európát. És a RIAS – Dietrich szerint – október utolsó napjaiban bemondta, hogy a magyarországi áldozatok tiszteletére tartsanak az NDK-ban országszerte néma megemlékezéseket. Ezt az egyik fiú, Hans-Jürgen hallotta, és 29-én reggel elmondta a többieknek, akik hozzá hasonlóan szintén hallottak a budapesti eseményekről, és ezek a hírek foglalkoztatták, felzaklatták őket. Többségük nem hitt a szocialista államban, a kommunizmusban, néhányuk apja vagy nagynénje nyugaton élt, sűrűn átjártak hozzájuk, tisztában voltak az itteni vezetők és pártfunkcionáriusok hazugságaival. És pont egy olyan történelemóra következett, amit az iskola fiatal párttitkára tartott, és amelyben folyamatosan a kommunista forradalmárok érdemeiről hozsannázott. A fiatalokat felzaklatta az álhír is, miszerint Puskás Ferenc, a magyar válogatott leghíresebbje elesett a harcokban, természetesen a forradalmárok oldalán.

Dietrich azonnal reagált Hans-Jürgen szavaira, hogy most rögtön tartsák meg az ötperces hallgatást a párttitkár óráján.

A könyv legfeszültebb, legizgalmasabb oldalai ezek, hiszen volt közöttük olyan, aki nem is hallott az akcióról, és akadt, aki hitt a szocialista eszmékben. Viszont a tanár nem őket szólította, és így a terv sikerült. Óriási botrány kerekedett, a tanárok és pártvezetők nem akarták elhinni, hogy nem volt felbujtója az ügynek. Annyira nem, hogy jó egy hónappal később, maga az oktatási miniszter utazott el hozzájuk, az esemény kivizsgálása céljából. Ez szintén egy erős rész, az ostoba, arrogáns, hol szelídnek mutatkozó, hol türelmét elvesztő, vadállatként üvöltöző Lange elvtársról, akinek a fiatalok közül néhányan karakán válaszokat adtak, és meglepően bátran léptek fel. Igaz, az egyiknek pártvezető volt az apja, a másiknak nyugaton élt, Magyarországon békeidőben nehezen lehetett volna elképzelni ilyen mértékű „visszafeleselést”.

A végeredmény, mint tudjuk a kizárás lett, és az emigráció. A huszonegynéhány fős osztályból tizenhatan menekültek külföldre, és sokukat a családjuk is követett nyugatra. Elsőként a könyv írója, Dietrich lépett le. Nem volt még meg a fal, az S-bahnon lehetett utazni Nyugat-Berlinbe, csak arra kellett vigyázni, hogy az ember ne vigyen sok csomagot magával, azt kiszúrhatták volna a határőrök, és a vonatra felszálló rendőrök. Furcsa, tudathasadásos helyzet volt ez, hiszen komolyabb határzár hiányában a STASI is nyugodtan működhetett az ellenséges oldalon, el is kaptak és visszahoztak keletre nagyjából hatszáz embert azokban az években. „Odaát” viszont nem tudtak mindenkit fogadni, mert a háború utáni években kevés volt a lakás, és a bombázásokban még a középületek, kollégiumok és iskolák is megsérültek vagy a földdel váltak egyenlővé.

Az itt maradtak közül négy lány később érettségizhetett – úgy állították be, hogy ők hűek maradtak a szocialista hazához –, ám a tanárok közül többet meghurcoltak. Így járt például a jó szándékú, de párthű igazgató, Georg Schwerz, akinek az volt az összes bűne, hogy az egyik tanuló kijelentését, miszerint az NDK a Szovjetunió gyarmata, titokban tartotta, nem jelentette. Valaki mégis hallotta és besúgta őt, ezért megfosztották az állásától.

Dietrich negyven évvel később, már a szabad Németországban találkozott vele, és az akkor már idős ember még mindig nem tudta túltenni magát a hajdani meghurcoláson, a régi sérelmeken.

Roppant érdekes, Dietrichnek az egykori történelemtanárral, Werner Mogellel való találkozása is. A hithű kommunista tanár már súlyos beteg, és nem akar fiatalkori önmagával konfrontálódni. Csak annyit mond, hogy diákcsínynek gondolta az „öt perc hallgatás”-t. A hazugságokra, a tanári kihallgatásokra nem emlékezett, akárcsak azok az ávósok, akik Recsken kínozták a foglyokat, itthon, Magyarországon. Az Eper és vér, a Hair és a többiek csak könnyed gyermekmesék voltak az akkori keleti blokkban uralkodó állapotokhoz képest.

Összességében elmondhatjuk, hogy a gimnazisták és egy később szintén az NSZK-ba távozott tanáruk járt jobban. Azok a tanárok, akik valamilyen módon megpróbáltak kiegyezni a rendszerrel, megszenvedték az elkövetkező éveket, a kommunista diktatúrát.

(Időjel Kiadó, 2023; fordította: Wéber Krisztina)