A Déltenger ura a Vigyázatlan volt, az Északi-tenger ura az Elhamarkodott, míg a Közép uralmát a Meghatározatlan gyakorolta.

A Vigyázatlan és az Elhamarkodott gyakran jártak a Meghatározatlan országában, és a Meghatározatlan mindig barátságosan fogadta őket. Ők azon tűnödtek, mivel hálálhatnák meg a szíves fogadtatást, és így szóltak: „Az embereken hét nyílás van, hogy lássanak, halljanak, táplálkozzanak és lélegezzenek; csupán őrajta nincs egyetlenegy sem. Próbáljuk meg, fúrjunk rajta is ilyen nyílásokat.”

Ettől kezdve mindennap egy lyukat fúrtak a Meghatározatlanba. A hetedik napon a Meghatározatlan meghalt. (Csuang-Ce)

Általános társadalmi jelenség, hogy a szabadságot mindenek fölé helyezzük. Szabadságfogalmunkat egy ködös vágy irányítja: a végtelen iránti szerelem. Véges lények vagyunk, de tudatunk minduntalan a határtalanba rugaszkodna. Az európai filozófiatörténet – főképp Kant jóvoltából – ezt a nagy emberi paradoxont újra és újra föleleveníti, de meghaladni nem képes. Talán a végtelen iránti vonzalmunk az oka annak, hogy a határ fogalmát a szabadság ellentéteként, pejoratív módon fogjuk fel. Előbb új kontinensekre jutottunk el, aztán a levegőbe, majd az űrbe, a Holdra, ki a Tejútra, onnan más galaxisok felé járnak a kamerák, jár az emberi tudat. (Csak pénz kérdése az egész.) Mindehhez a vonzalomhoz manapság már eszképista érzelmek is társulnak: a Földet föléltük, előbb-utóbb menekülnünk kell innen. Az űrhajó immár mentőcsónak.

Igen, igen, a félelem a kipusztulástól. Epikurosz szerint az emberi nyomorúság végső oka a mindent átható halálfélelem. A sztoikusok óta többféle megoldási javaslatot is kitermelt az emberiség, hogy a halálmegvetés ataraxiáját elérje. Sikertelenül. És ha az emberiség jövője valamikor egy távoli bolygón biztosítottnak tűnik is, ha tehát fajunkat az öröklét, az időbeli végtelen öleli át, akkor is megmarad az individuális szorongás, a saját halálhoz viszonyuló lét borzalma, amelynek semmije – ahogy Heidegger írja – világos éjszaka. A végtelennel való flört sci-fi teóriái sem különbek tehát a vallásoknak, e tételes tévedésrendszereknek a lélek halhatatlanságáról és a túlvilágról szóló tanainál. Ahogy a vallások a reménykedés örök ünnepnapján megmerítkeznek a hitek és jóslatok sötét kádjában, úgy merül el a tudomány is a ráció feneketlen lavórjában. Hiába tanuljuk meg az ősrobbanás történetét, soha nem fogjuk megtudni, hogy mi az élet, hogy miképpen született, hogy mi van a mi létsíkunk fölött, és hogy milyen lehet az a semmi, amiből jövünk, és ahová mindannyian tartunk, függetlenül attól, hogy a túlvilágról miféle álmokat dédelgetünk magunkban.

Einstein relativitáselméletében az idő épp olyan koordináta, mint a tér. És éppen olyan relatív. Ahogyan a vonaton leejtett telefon a vonaton utazók számára egyenesen esik lefelé, a vonaton kívül állók számára pedig átlósan (hiszen a vonat sebességével azonos módon valamennyire előrébb is halad), úgy jelenik meg az idő a különböző résztvevők számára különbözőképpen. Egyetlenegy stabil pont van a relativitáselméletben, és így az egész fizikában, és ez a fénysebesség. Vagyis az a kitétel, hogy a fénynél gyorsabban semmi sem haladhat. A fénysebesség állandóságának alapelve nélkül a fizika törvényei gyakorlatilag elbuknának. Kell egy határpont, amelynek mentén a világunk értelmezhető. Nagyon megnyugtató, hogy legalább egy stabil mozzanat létezik, amely szerint az univerzum körülírható. (Különös irány, hogy miközben mindent kikutatni, felfedezni vágyunk – elmenve a végsőkig akár – még akkor is a körülírhatóság, tehát határszabás az, ami ennek értelmet ad, ami az eredményességét bizonyítja.)

Tegyük fel, hogy van valami, ami gyorsabban halad a fénynél, és tegyük fel, hogy ott, azon a ponton megborul minden. Sok film szól erről, történetükben szinte kivétel nélkül az új tudás az emberiség megmentését szolgálja, például egy új civilizáció kiépítésének lehetőségét egy másik bolygón. Felesleges ezt most nekünk mélyebben elemeznünk, hiszen van jobb dolgunk is. Akár lesz másik bolygón emberi civilizáció, akár nem, aligha a mi életünkben fog kiépülni.

A megfoghatatlan, távoli menedék gondolata a halálszorongás elnyomását szolgálja. Nem leszünk tőle boldogabbak, sem nyugodtabbak. Miért izgat mégis annyi embert, hogy néhány (8-15) milliárd év múlva a nap kihűl, miután óriási vörös csillaggá fúvódva simán bekebelezheti a Földet is a többi bolygójával együtt? Hát azért, mert ösztönösen az öröklétre vagyunk berendezkedve. És az a gondolat, hogy egy nap a Nap majd megeszi bolygónkat, és az egész emberi civilizáció – no meg annak atyja, a kultúra – semmivé lesz, éppen azért annyira felkavaró (legyen a Földhalál időpontja bármilyen távol), mert öröklét-ösztönünk, végtelenség-szerelmünk ezt így értelmezi: AZ EGÉSZ EMBERI TÖRTÉNELEM ÉRTELMETLEN VOLT. HISZEN CSAK AKKOR VAN ÉRTELME, HA ÖRÖK.

Tény, hogy evolúciósan arra vagyunk programozva, hogy agyunk a veszélyt keresse, hiszen mindig ez volt a túlélés záloga. Ezt nehéz kikapcsolni. De mivel csak az ember képes felfogni a múltja, jelene és jövője közti különbséget, és csak ő van tudatában saját megsemmisülésének, talán még életében felülemelkedhet ezen. És talán ez a felülemelkedés – vagy ha úgy tetszik, ez a felejtés, ez az önfeledtség– lehet a záloga a boldogságnak.

Mindez merő antiplatonizmusnak tűnhet. Platón – kora elit gondolkodásának képviselőjeként – a visszaemlékezésben látta a bölcselői élet központi mozzanatát. Ebben a létmegértésben a felejtés hiba, vagy egyenesen bűn. A görög igazságfogalom, az alétheia az elrejtést, felejtést jelentő lanthanó igéből ered, annak az ‘a‘ privatív gyökkel ellátott főnévi alakja. Igazság tehát annyit tesz: a nem rejtett, a nem felejtett. Az emberi világ valahogyan kiemelkedett a sötétségből, a fény birodalma lett, ezért az ember elsődleges feladata, hogy áldozzon a fénynek: a látás – a szellemi látás, azaz a gondolkodás – képességének gyakorlásával, és azoknak a létalapító meséknek (azaz a mítoszoknak) örök fölemlegetésével, amelyeket elfelejteni vétek volna.

No persze derék görögjeink is tudatában voltak annak, hogy a felejtés gyakran gyógyszer. Erre főleg a későn jött isten, Dionüszosz tanította meg őket. Ahogy arra is, hogy miképpen szabadíthatja föl az emberi lelket a határok áthágása.

A hellén elképzelés szerint kezdetben volt a khaosz. Az ógörög szó a khainein, khaszkein igékkel tart rokonságot, és így az ásítással, tátongással, elnyeléssel áll etimológiai kapcsolatban. (Mivel a görög gondolkodástól teljesen idegen a semmiből való teremtés gondolata, a khaosz állandó kísérőjelzője: prótosz egeneto, azaz elsőként született.) Ebből a sötét létszakadékból, kavargó kulimászból válik ki aztán az Ókeanosszal körülvett világ. Ókeanosz nem óceán, nem tenger, hanem saját farkába harapó folyó. Körfolyam, amely övként öleli, lehatároltság, amely óvón fogva, megtartja a görög világot.

Spengler azt mondja, a görög kultúra a kicsiny kultúrája. A görögök szigorúan határolt telepeken, városállamokban éltek, és még akkor sem merészkedtek túl a Földközi-tengeren, amikor pedig hajóik erre már régen képessé tették volna őket. „Egyszóval arról a mély, metafizikai rettegésről van szó, amit az érzékileg megragadható és jelenvaló világ felbomlása kelt, hisz az antik létezési mód – mint valami védőfallal – ezzel vette körül magát, s emögött a bizonyos mértékig mesterségesen megalkotott és fenntartott kozmosz valamilyen félelmetes szakadéka és ősalapja szunnyadt…”

A görög módon értett határ kiemeli, megtartja a létet. A khaoszból kivívott világot megóvja attól, hogy visszasüllyedjen a semmi szakadékába. Csakhogy ezt a határt állandóan őrizni kell. Mert a megalkotott rend mélyén mindig ott izzik a sötét. Az ember feladata, hogy a megismertet saját emberi határai közé vonja, meghatározza. A határ görög neve peirar. Az érzékelt behúzása határaink körébe: en-peiria, behatárolás, empíria. Így épül világunk, határunk egyre szélesedő ölelésében.

Ha egy kultúrának vannak határai, akkor az a kultúra meghatározta magát. Attól az, ami, hogy nem más. A kultúrák identitása elkülönülésükben áll. A görög hagyomány szerint mindaz, ami nem görög, egységesen barbarosz. A helyzet persze nem ennyire egyszerű. A közeli kultúrák között kapcsolatok szövődhetnek (a háború is a kapcsolat egy formája), és így a barbarosz-világ rétegződik: a nem egészen ismeretlen, nem reménytelenül távoli kultúrák és a szomszéd kultúrák lépcsőzetesen kiemelkednek a barbár világ levegőperspektívájából.

Ezt a hagyományos állapotot írja át az, amit multikultúrának neveznek. Eredendően szép gondolat az idegen kultúrák megismerése, érvényük elismerése, de mindez akkor válik veszélyessé, amikor a kulturális relativizmus beleszeret a khaoszba. Ekkor megtörténik az, amitől a régi görögök rettegtek: a viszonyok globális köde elnyeli a minőséget, a kultúrák feloldódnak kapcsolataikban. A másság érvényteleníti az azonosságot. A spengleri mély, metafizikai rettegés, amit az érzékileg megragadható és jelenvaló világ felbomlása kelt, most, világháborúk, forradalmak és rendszerváltások után megint érvényt nyert. Az európai lélek léthatárai oldódnak. A khaosz sötét szele fúj.

Izer Janka – Végh Attila