Részlet Gáspár Ferenc novelláskötetéből

Összhang

A Fogoly csak úgy ácsorgott a kalyiba mellett. Nézegette a körmét. Az Őr nem messze ült, melege volt a hőségben. Néha a szeme is megrándult, talán az álmatlanságtól, vagy a legyek zavarták.

– Ülj már le – mondta a Fogolynak.

– Te új vagy itt, ugye? – kérdezte a másik. – Még nem láttalak errefelé.

– Persze, hogy nem láttál. Bekötöttük a szemed, mikor idehoztunk. Azért nem láttál.

– És meddig leszek még itt – érdeklődött a Fogoly. Maga is meglepődött, olyan karcos lett a hangja. Odafent gólyák úsztak a magasban, azokat figyelte.

– Mind ezt kérditek – morogta az Őr.

– Ez, gondolom, érthető – vélte a Fogoly. – Természetes.

– Filozófiai értelemben éppen hogy nem. Hiszen a fogság nem csupán a fizikai mozgásban akadályoztatást jelenti, hanem az információktól, a világ szépségeitől való elzárást is. Tulajdonképpen most a gólyákat se szabadna nézned.

– Milyen magasröptű – mondta a Fogoly.

– Persze te azt hiszed, csak ti tudtok körmondatokban fogalmazni. Lenéztek bennünket.

– Szó sincs róla – felelte a Fogoly.

– De igen.

Csönd lett. A Fogoly belátta, jobb, ha leereszkedik a leomlott fal mellé, ott mégiscsak van egy kis árnyék. A szeme sarkából figyelte, hogy közeledik a skorpió. Az Őr hátal ült az állatnak, nem vett észre semmit. A Fogoly keze össze volt kötve, de a lába nem. Hátha… beszélni kell. Elterelni a figyelmét.

– Van családod? – kérdezte. Az Őr felélénkült.

– Két felnőtt fiam van. És egy lányom. Hamarosan férjhez megy, unokáim születnek, és én nagypapa leszek.

– És a fiaid? Nem házasodtak még meg?

Az Őr most némán rázta a fejét. Figyelt valamire. Két ember közeledett az úton, az egyiknél fényképezőgép, a másiknál hüvely nélküli kard. A Fogoly is meglátta őket, de a szeme sarkából a skorpiót figyelte. Az állat már egészen közel járt az Őr piszkos kabátjához, de valamiért megállt. A Fogoly úgy látta, reszelgeti az első lábait. Akár egy ember, aki nagy lakomára készül. A Fogolynak tetszett a rovar. Biztosan éhes, gondolta.

Az emberek közben odaértek hozzájuk.

– Idefigyelj – mondta az egyik, aki a kardot lóbázta. A Fogoly felnézett. – Hallod, amit mondok? – kérdezte most a Kardos.

– Hallom – felelte a Fogoly kisvártatva. Legszívesebben azt mondta volna: csupa fül vagyok. De félt, hogy hátha gúnynak érzik.

– Jól van – nyugtázta a Kardos. – Most az fog történni, hogy eljátsszuk azt, mintha kivégeznénk téged.

– Engem?

– Naná, majd engem. – A Kardos nevetett. A Fényképezős is. Meg az Őr is. Amíg kacagtak, a skorpió megindult. Már majdnem megérintette az Őr ruháját, de a Fényképezős véletlenül pont oda lépett, közéjük. Erre az állat megállt.

– Na, szóval – mondta a Kardos, mikor kikacagták magukat. – Én majd odaállok mögéd, a kollega meg filmez minket. De nem lesz kivégzés, hallod? – A Fogoly lassan bólintott.

– Csak úgy csinálunk. És te meg szépen elmondod, miért akarunk kivégezni, és mennyire rothadtak azok a tieid. Ezt vesszük filmre.

– És ha nem mondom? – érdeklődött a Fogoly.

– Akkor nincs filmezés – felelte komolyan a Kardos. – Akkor kivégzés van. Magyarul, akkor mentheted meg a nyavalyás életed, ha azt teszed, amit mondok. Értve vagyok?

A Fogoly bólintott: – Abszolúte – és érezte, ahogy verejtékezik. Akár egy rossz regényben, gondolta még. – És mit kell mondanom… mégis?

A Kardos a zsebében kotorászott. Összegyűrt papírlapot húzott elő, gondos kézzel kisimítgatta. – Itt van – mondta. – Ezt olvasd. Nem lesz semmi bajod, ne félj.

– Ezzel a fényképezőgéppel fog filmezni? – kérdezte most a Fogoly.

– Három D – szólalt meg most először a Fényképezős. – Jobb, mint egy igazi filmes kamera.

– Örülök – nyögött a Fogoly.

– Kicsit meglazítjuk a kötést – mondta a Kardos. – Hogy megfoghasd a papírt. – És intett az őrnek. Az Őr felállt, a Fényképezős elhúzta a lábát, a skorpió elindult. De az Őr közelebb lépett a Fogolyhoz, hogy teljesítse a parancsot.

Így a távolság közöttük nem csökkent, inkább nőtt.

– Kezdheted olvasni – mondta most a Kardos. A Fogoly gyorsan végigfutatta a szemét a sorokon. Nem művelt ember írta, állapította meg. Nem mindegy, ki írta? – kérdezte saját magától.

– Mire vársz? – sürgette a Kardos. A Fogoly megköszörülte a torkát.

– Kaphatnék egy korty vizet? – kérdezte. A Kardos megint intett az Őrnek. Az Őr hátrafordult, hogy kivegye a vizespalackot a tarisznyájából. Közben ellépett a skorpió mellett. A rovar összehúzta magát. Fölvette a sivatag színét, még a Fogoly, aki már régóta figyelte, még ő is szem elől veszítette egy pillanatra.

Az Őr átadta a vizet, a Fogoly nagyot húzott belőle.

– Ez jólesett – mondta.

– Most már ne húzd az időt – figyelmeztette a Kardos.

A Fényképezős hátrált néhány métert, leguggolt, felállt, majd megint leguggolt.

– Kezdheted – szólt a Fogolynak. A Fogoly újfent megköszörülte a torkát. A távolban úgy látta, leszálltak a gólyák. Igen, ők voltak, most már biztos benne. Finnyáskodva emelgették a lábaikat. A levegő remegett, s az opálos messzeségben egy másodpercre úgy vélte, nem is gólyák azok, hanem pipaszárlábú emberek, orruk helyén hosszú tőrökkel.

– Miért nem kezded már? – türelmetlenkedett a Kardos, és szabad kezével kicsit hátba vágta. Nem volt túl erős az ütés, de fájt. A Fogoly olvasott: – Én, X. Y. – kezdte – szabad akaratomból kijelentem, hogy… – mit csinálhat most a skorpió, gondolta, és a szeme sarkából a rovart kereste a pillantása. – Mivel én gonosz szándékkal harcoltam… – olvasta. A homokszínű állat irányt változtatott, és a Kardos felé indult, a Fogoly lába mellett párhuzamosan, a háta mögé. Mi van, ha engem csíp meg, gondolta ijedten.

– Nem jó így – mondta a Kardos.

– Nem? – kérdezte a Fogoly.

– Miért nem jó? – érdeklődött a Fényképezős kicsit mérgesen. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Csak az Őr majszolt egykedvűen valami helybéli édességet. A tarisznyájából vette elő.

– Mert így nem látszom a karddal – felelte a Kardos. – Nem látják majd, hogy ez egy kivégzés.

– Pedig nem is… ugye? – fordult félig hátra a Fogoly.

– Persze, hogy nem – válaszolt a Kardos. – Le kell, hogy térdelj.

– A földre? – érdeklődött a Fogoly.

– Igen, ide a homokba – mondta élénken Kardos. – Akkor látják majd, hogy itt állok mögötted, kezemben a karddal. Különben semmit sem ér az egész.

– Értem – mondta a Fogoly, és letérdelt. A skorpiót már nem látta. Biztosan hazament, gondolta, és irigyelte őt. Én is szeretnék hazamenni. Hazamegyek-e egyáltalán?

– Folytasd – mondta a Kardos. A Fényképezős közben vele szemben leült a földre. Törökülésben ült, és kamerázta őt.

– Szóval, gonosz szándékkal harcoltam…

– Ne mondd, hogy szóval – szólt közbe a Kardos. – Az nincs benne a szövegben. Legjobb lenne, ha elkezdenéd az egészet elölről.

– De ugye nem végeztek ki? – rimánkodott a Fogoly ezúttal saját maga számára is furcsa, egészen magas hangon.

– Mondtam már – válaszolt a Kardos. – Ha felolvasod, meghagyjuk az életed.

A Fogoly már nem volt ebben annyira biztos. Azért csak belekezdett újra.

– …kijelentem, hogy szabad akaratomból… – Ekkor a fényképezőgép lencséjében megpillantotta skorpiót. A rovar egy kicsit oldal volt az ő bal lába mögött, és farkát fenyegetően a magasba emelte.

– …gonosz szándékkal… megvetem… hitetlenek… hívők…

A Fogoly szavai úgy puffantak el a légben, ahogy a masírozó katonák lábai a homoktengerben. Legalábbis ő így érezte. A gólyák a távolban most hátat fordítottak neki, szárnyukat csapdosták.

– Megbántam… beláttam… figyelmeztetek mindenkit…

A skorpió odaért a Kardos lábához. A Fogoly a lencsében követte, ahogy felmászik a cipőjére. De mielőtt bebújt volna a nadrágszára alá, megállt egy pillanatra.

– …megérdemelten… – olvasta a Fogoly. Ekkor szálltak fel a gólyák. Az Őr tőle balra még mindig unottan rágcsált, az olvasást hallgatva néha kárörvendően felnevetett. A Fényképezős letette a kamerát. A Fogoly így nem látta, ahogy a skorpió végre rászánta magát, és bemászott a Kardos nadrágszárába.

(Napkút Kiadó, 2022)