Új, alig egy évtizedes tudomány a kollapszológia (összeomlástan), amely egyre népszerűbb, s ha akarjuk, ha nem, óhatatlanul is hallunk vagy hallani fogunk róla.
A működő rendszerek összeomlását, az emberi civilizáció fennmaradásának nehézségeit már régebb óta vizsgálták különböző tudósok, de az elmúlt évtizedben ez az új diszciplína az ipari civilizáció, a kapitalista, növekedéscentrikus, globalizált világrend összeomlásával kapcsolatos kockázatokat, az emberi társadalmak összeomlását tanulmányozza, leginkább az emberi tevékenységekből fakadó globális problémák tükrében kialakult krízis, vagy inkább a kritikus események láncolata (felmelegedés, szélsőséges időjárás, vízhiány, élelmiszerhiány, nagymértékű migráció, társadalmi feszültségek, bűnözés, gazdasági recesszió, morális válság), azaz a polikrízis tükrében.
Azt, hogy pontosan miként fog megtörténni az összeomlás, lehetetlen megjósolni, hisz nagyon soktényezős folyamatról van szó; mindenre kiterjedő modelleket nem lehet megalkotni. Sem a tempó, sem a forma nem prognosztizálható, de a tudományos életben egyre jellemzőbb az a hozzáállás, hogy ez a folyamat elkezdődött, visszafordíthatatlan, s a mai középnemzedék és az annál fiatalabb generációk életében drasztikus változások fognak lezajlani.
Vajon sikerül-e csökkenteni az összeomlás mértékét, vagy legalább lassítani, hosszabb „hanyatlássá” gyengíteni, nem tudni, s mivel a probléma globális, ezért csak a gazdasági és politikai hatalmak közös és határozott fellépése és szigorú együttműködése változtathat a folyamaton. Bár lépten-nyomon beleszaladunk a különböző egyéni felelősséget hirdető narratívákba, a probléma mérete és súlya sokszorosan túlmutat az alulról jövő, civil kezdeményezések lehetőségein.
Óhatatlanul felmerül a kérdés: mit kéne csinálni?
Erre legtalálóbb válasz Luther Márton gondolata: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék ma egy almafát.”
A folyamatot megállítani nem tudjuk, egyénileg, mikroközösségek szintjén még csak befolyásolni sem tudjuk, de mégsem vagyunk teljesen eszköztelenek. Fel kell ismerünk kompetenciánkat és annak határait. Döntési lehetőségünk mindig van; jelen esetben ez lehet egy vállalás, hogy törekszünk arra, hogy emberként, emberhez méltóan éljük át az ismeretlen folyamatot, őrizzük meg és ápoljuk kultúránkat, tartsuk meg erkölcseinket, közösségeink moralitását.
Az emberi civilizáció ilyen magas fejlettségi szintre való elérésének záloga a homo sapiens kimagasló alkalmazkodási képessége volt; a „túlélésnek” is ez lehet a záloga.
Mind testi igényünk, mind pszichénk nagy mértékben képes az asszimilációra, így az emberi faj kihalásának veszélye (egyelőre) nem áll fenn. Ez persze (sajnálatos és kegyetlen módon) nem jelenti azt, hogy nem lesznek áldozatok, és semmilyen életminőséget nem garantál.
És ez az a pont, ahol az egyéni és mikroközösségi szint meghatározó szerephez juthat. Életkörülményeinket nemcsak a globális események határozzák meg, hanem mi magunk és emberi kapcsolataink is. Rokonok, barátok, iskola- és munkatársak, lakóközösségünk tagjai mind-mind befolyásolják életünket, a közösségben betöltött szerepünket, és közösségben midig könnyebb, mint egyedül. Egy csoport több mint a tagok összessége, ezt hívják csoporttöbbletnek. A környezetünkben élő emberekkel való kooperáció erősíti túl-, át- és megélési képességünket; ennek mindössze egy feltétele van, hogy vállaljuk a közösséghez való tartozást. Az abban való aktív részvétel oda-vissza védelmet nyújt a csoport tagjainak, s magának a közösségnek is.
Számos lehetőség van saját magunk társadalmi allokációjára, szerepköreink kialakítására, effektivitásunk fejlesztésére. Egyre több szakirodalom jelenik meg a témában, a világhálón rengeteg nyilvános vita nézhető vissza. Az öko- és kollapszopedagógia és -pszichológia dinamikusan fejlődő diszciplínák, jelentős segítséget tudnak nyújtani bárkinek, mind a hétköznapi életvezetésében, mind a polikrízis általi esetleges szorongás feloldásában.
A változáshoz elsősorban a változtatás szükségességét kell felismerni, tán ez a legnehezebb lépés. Érdemes tanulni (nem feltétlen iskolában), megfigyelni, gondolkodni, vitázni, nemcsak a fontos kérdések esetleges megválaszolása érdekében, hanem a valóban fontos kérdések felismeréséért. Korunk túlnépesedett társadalma (ökológiai szempontból a mi kontinensünk is az) ambivalens módon az individualizációt, elmagányosodást (önzést) erősíti, holott épp az ellenkezője lenne szükséges. Fel kell ismerni igényeink valós szintjét, s ennek „árát” is. Nehéz leszakadni a közösségi média hálójáról, ellenállni a bolygónk legkülönbözőbb pontjain előállított, de pár kattintással elérhető „olcsó” tömegtermékek megvásárlásának, a különböző médiumokból harsogó információs zajnak… De lehetséges; pusztán döntés kérdése.
A munkánk, feladataink adottak, el is kell végezni azokat, de a szabadidőnk eltöltését mi magunk határozzuk meg. Szemlélődjünk a világban, próbáljuk meg felismerni a közvetlen és tágabb környezetben található értékeinket, s építsük be ezeket az életünkbe. Az online sakk helyett játszhatunk élőben is, a short videók helyett nézelődhetünk kertben, utcán, parkban, netán erdőben, „messenger üzik” helyett beszélgessünk, hogy ápoljuk emberi kapcsolatainkat, élményeink közösek legyenek és megoszthatóak. Tudásunkat csak így adhatjuk össze, s a nagyvilág devalválódó mechanizmusai közt igenis van jelentősége a helyben történő értékőrzés és -alkotásnak.
Világunk gyorsan, exponenciálisan egyre gyorsabban változik, a felismert problémák mennyisége és minősége egyre csak gyarapszik, s hogy milyen lesz századunk második fele, azt csak találgatni tudjuk. Eddig minden generációnak „könnyebb” volt, mint a szüleinek, ez most valószínű változni fog. Sem az elkövetkező generációk nehézségeit, sem a Föld ökológiai kríziseit, sem a világ társadalmaiban felgyülemlő problémákat nem tudjuk megoldani, nem is feladatunk, de tehetünk az élettelen és élő környezetünkért, rokonainkért, barátainkért, ne adj’ isten ismeretlen embertársainkért, hogy ha akármilyen nehézség is jön, ne egyedül kelljen elszenvednünk azt, s lehetőleg emberi méltóságunkat is megőrizzük. Felelőségünk akkor van, ha vállaljuk, s talán majd más is vállalja – felénk is.
(De ha senki nem csinál semmit, akkor is lesz valahogy…)

Pánczél András