Gáspár Ferenc írása Borbély László novelláskötetéről

„Alvaro! Keress magadnak másik ágyat, mától ezé a helyed” – mondja Nintendó, a zárkafelelős a negyvenszemélyes cella második emberének, amikor az egyes szám első személyben megjelenített főhősről kiderül, hogy tud írni-olvasni, s ez a hivatalos vagy személyes levelek megírása miatt akkora kincs ebben a magyar börtönben, hogy az újonnan érkezettnek az egyik legjobb kabrió (vagyis nem emeletes) ágy jár az első napi verés helyett. Mindezt Borbély László legújabb könyvének Megbilincseltek című nyitónovellájában olvashatjuk, amely nem véletlenül hajaz az azonos című réges-régi Tony Curtis filmre, amikor a fehér főhős Curtis egy néger rabbal – Sidney Poitier – van összeláncolva, s így afféle modernkori sziámi ikrekként kell a szökést megkísérelniük. Ebben és a többi írásban nincsen szó szökésről, viszont a romákkal összekerülő „fehér” foglyok esetében mégiscsak erről (is), vagyis a „gúzsba kötve táncolásról” beszél az író. Majdnem minden írásban előkerül a börtön, a rabélet, s ha nem, akkor az alkohol, az indulatok, egymás megsértése.

„A laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: …vajha hideg lennél, vagy hév!… mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” – olvashatjuk a Jelenések könyvében. Borbély László Bilincstörők című kötetében nincs lágymeleg szereplő, s hideg sem sok. Tizenkét novellában és egy kisregényben vall a szerző, és vallanak a nagyrészt kisember hősök a legújabb kori Magyarország életéről, a megváltozott kor nehézségeiről. Néha-néha egy másik kortárs író, Hegedűs Imre János jut az ember eszébe, mert utóbbi elbeszélései ugyan főleg Székelyföldön és Erdélyben játszódnak, mégis a megváltozott világ új problémáit sajátos módon megoldani kívánó és sokszor lecsúszó, ártatlanságukat elvesztő, de eredetileg tiszta emberek kálváriájáról szólnak.

Ugyanez elmondható Borbélyról, s bár az ő hősei elsősorban a „nyóckerben”, vagy a „Franzstadtban” élnek, hasonló gondokkal küszködnek, mint székely honfitársaink.

Borbély – ahogy Hegedűs sem – nem foglal állást, nem mondja azt, hogy a világ rossz, sőt írásaiban inkább azt sugallja, hogy az emberek alapvetően jók, csak sokszor maguk sem tudnak erről. Akárcsak az orosz író, Mihail Bulgakov Mester és Margaritájában a Patkányölőnek nevezett centurió, akiről Pilátus kérdésére, hogy ő is jó ember-e, így vélekedik a Megváltó: „– Ó, igen, csak persze boldogtalan… – ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna.”

Patkányölő nem változik meg, annál inkább változik a Csicsa névre hallgató kétméteres, szőke hajú bokszoló a kisregényben. A Ferencvárosban élő Csikós Csaba már a történet elején is szimpatikus fiatalember, hiszen a Balaton mozi előtti nyári éjszakában lezajlott „sörmeccse” végén, mikor kiüti a kajlafülű Csutkát, nem táplál magában ellenséges indulatokat ellenfele iránt, részéről lezárt a mérkőzés.

Nem úgy a legyőzöttben és Csicsa alkalmi, ám egyre erőszakosabb barátnőjében. Utóbbi nem bírja elviselni, hogy Csaba mást szeret, s féltékenységében még a kajlafülűvel is hajlandó összeszűrni a levet Csicsa ellen. Főhősünk pedig éppen kiemelkedni készül a semmittevő, alkalmi bokszmeccsekből és kitartásból kevert életből. Filmekben vállal kisebb szerepeket, majd egy alakuló színtársulat rendezője és a darabok dramaturg-írója is állást ajánl a számára. Váratlanul az igaz szerelem is megtalálja, s a jelképes nevű Hajnal gyereket vár tőle.

Csaba ekkor kezd először rossz irányban változni, mert korainak érzi a gyereket, úgy véli, előbb karriert kell építeni. A lány elköltözik tőle, ő pedig egyre többet iszik, s a színházban, ahol már kisebb szerepet kap, mind rosszabbul teljesít. Végül mégis megtörténik a bemutató, a siker után pedig a baj: a régi ellenség, Csutka támadása. Csicsa-Csaba önvédelemből verekszik, mégis börtönbe kerül. A zárkában az első megzuhanások után éri meg azt a fajta megvilágosodást, amiről annyit beszélt neki a Zoltán nevű rendező és annak író barátja.

A recenzióírónak nem szokása ennyit beszélni a tartalomról, ezúttal viszont úgy érzi, muszáj felvázolni a kisregényt, mert roppant fontos dolgokról van benne szó: önmagunk megismerésétől kezdve egészen addig, hogy vethet minket a sors ide vagy oda, miközben lehet jó vagy mostoha hozzánk az élet, mégiscsak mi tehetünk legtöbbet azért, hogy egyensúlyban éljünk a saját lelkünkkel még akár a börtönben is. Mindez talán közhely, de ha nem szájbarágós módon, hanem izgalmas történeteken keresztül találkozunk vele, talán sokkal jobban megértjük – elfogadjuk a tanulságot, akárcsak a bokszoló, Csicsa.

Ráadásul a kötetet záró kisregény – még ha a végén egy írói bravúrral azért elhelyez nekünk egy balhorgot a vesénk táján a főhőst atyai módon támogató dramaturg halálával –, mégiscsak valamiféle pozitív életszemléletet, jó véget sugall a könyvben olvasható novellák többségével ellentétben.

Nem, félre ne értsük! A rossz vagy jó vég, a happy end és tragédia nem művészeti kategória! Csak valamiképpen mégis másképpen nézünk a világba, ha meglátjuk azt a bizonyos életet mentő szalmaszálat, akárcsak Semprun A nagy utazás című regényében. A főszereplő, aki maga az író, és akit éppen marhavagonban szállítanak a haláltáborba, kipillant a fal résein keresztül a virágzó májusi erdőre, és arra gondol, hogy történhet vele bármi, megölhetik, elpusztíthatják, az élet akkor is élni fog tovább. „…ami ma van a világban, az el fog múlni. A rossz idegen az embertől olyan idegen, mint a betegség, amiből felgyógyulunk, s amely csak akkor keríthet a hatalmába, ha nem vigyázunk magunkra…” – mondja Gyurica úr, az órás, Sánta Ferenc klasszikusában, Az ötödik pecsétben, s ha az órás által elbújtatott kislány nem is hiszi el rögtön ezeket a szavakat, később mégiscsak békésen elalszik.

Borbély László is valami ilyesfélét mond, miközben a megnyomorítottak, a lecsúszottak sorsát kíséri. S mindezt úgy teszi, hogy krimiírókat megszégyenítő tehetséggel keveri a szálakat, s még humora is van, amit a Pelikán József megkísértése című elbeszélésben érezhetünk a legerősebben.

Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Várjuk a folytatást!

(L’ Harmattan, 2019)