Részlet Zsille Gábor kötetéből

Őrület

Az őrült pénteken délután fél háromkor jelenik meg a könyvtárban.

Pontosítok: az őrült pénteken délután fél háromkor, Krisztus szenvedésének óráján jelenik meg az intézet apró könyvtárában. Én, a teljesen normális ember, a félreeső sarokban ülök, és egy nagyszótár segítségével éppen egy teljesen normális vers teljesen normális sorát próbálom kibogozni, amelyben az angliai tőkehalak által dalolt elégiák megevéséről esik szó.

Az őrült ötven év körüli, hórihorgas férfi, borzolt szakálla őszes, mozdulatai kissé hirtelenek. Megáll az ajtóban, szapora tekintetét körbefuttatja a faltól falig könyvespolcokon, nagyot sóhajt, és hangosan megszólal:

– Tessék mondani, ez egy könyvtár?

A könyvtárosnő (igen jámbor asszony) egyetlen másodperc alatt rutinosan felméri a helyzetet, kezét ölébe ejti és diszkréten imára kulcsolja, nyelve hegyével keresztet rajzol a szájpadlására, s csak azután válaszol:

– Igen, ez egy könyvtár.

Pillanatnyi csönd következik, ám az őrült nem éri be ennyivel:

– És… és itt könyvek vannak?

– Igen, itt könyvek vannak. – A könyvtárosnő (mondom, nagyon rutinos) lassan, tagoltan ejti a szavakat, aprókat bólint is hozzá, mintha csak fehér köpenyben, kezében lázlappal azt bizonygatná: tessék megnyugodni, semmi baj, a főorvos úr máris betoppan.

A kedvező hírek hatására az őrült fellelkesül, tettre késszé válik. Öles léptekkel benyomul, megáll a pultnál, szemüvegét az orra tövéhez nyomja, sapkáját lekapja a fejéről, s mohón kérdezi:

– És arab nyelvű Biblia van?

Egy szláv nyelvre szakosodott intézetben e kérdés akár a váratlanság erejével is hathatna, a bátor könyvtárosnő azonban pókerarccal felel:

– Sajnálom, nincs. Ön tud arabul?

– Egyetlen szót sem. Azért akarok arab nyelvű Bibliát, mert akkor abban tarthatnám a hontalan igazolványomat.

– Miért, ön hontalan?

– Természetesen. – Csakugyan, gondolom a sarok viszonylagos fedezékében lapítva, mi sem természetesebb, mint hogy egy rendezett öltözékű, aktatáskát szorongató, magyarul beszélő férfi Budapest szívében hontalan. Ennél az apróságnál azonban nincs időnk leragadni, mert az őrült a széles olvasóasztalhoz lép, elhúz egy széket, leül, és táskájából elképesztő sebességgel a legkülönfélébb könyveket, albumokat és alkalmi kiadványokat rángatja elő. Közben lélegzetvétel nélkül hadar:

– ezerkilencszáz-negyvennégyben-a-varsói-felkelés-idején-az-én-nagyapám-hódmezővásárhelyen-udvarolni-kezdett-egy-tiszttartó-lányának-és-amikor-a-német-csapatok-és-a-lengyelek-és-a-háború…

És így tovább, húsz percen át. Amikor végez, a javarészt vaskos köteteket visszapakolja a táskájába, kezet csókol a könyvtárosnőnek (szerencsére nem nekem), és elégedett derűvel távozik. A könyvtárosnő egy székre rogy, aléltan piheg.

– Ezt aztán szerencsésen kifogtad… – kajánkodom. Rám néz, legyint:

– Á, ez csak a heti dózis volt… Minden héten megjelenik egy-egy hasonló alak, soha el nem fogynak, és a legkülönfélébb variációkat produkálják. Legutóbb például bejött egy hajléktalan kispesti villamosmérnök, akinek az a hobbija, hogy észt nyelven verseket ír, és itt, a könyvtár közepén elénekelt belőlük egy egész ciklust, archaikus tallinni nyelvjárásban.

– És te mit tettél, végighallgattad?

– Sőt, még irodalmi kritikát is mondtam róluk.

Elragadtatással bámulok rá, s egyszerre belém villan a felismerés: mindez szép. Igen, így van rendjén: mindannyian egy-egy szerepet képviselünk az Úristen által rendezett nagy álarcosbálban. Farsang különféle figurái, néha egymás tyúkszemére lépve sürgünk-forgunk a táncparketten, és mind összetartozunk: a villamosmérnök és a könyvtáros, a tiszttartó lánya és a lapszerkesztő, a költő és az angliai tőkehal.

(Magyar Napló, 2018)