Örökség

Szemelvények Mezey Katalin verseskötetéből

Tényleg kimosod?

Mikor a kórházból hazahozott
holmikat a mosógépbe tettem,
ott volt köztük az az utolsó,
világosszürke, rövidujjú
vászon pizsamafelső,
amelyet soha előtte, csak
azon a két napon viseltél,
és amit, bár átizzadtad,
nem cseréltek le a nővérek,
pedig kértem, és megígérték,
amikor elküldtek este.
Már betettem a mosógépbe,
de visszakérdezett a mozdulat:
– Tényleg kimosod? Kimosod
az utolsó nyomokat?
Mintha gyilkosságot akarnék elkövetni.
Kivettem a dobból, és óvatosan
beleszagoltam. Halványan érződött
még rajta a halálos gyengeség
hidegveríték-illata. Nem tettem vissza.
Ma is negyvenöt éve halott apám
utolsó kispárnáján alszom.
De hogy lehet megőrizni,
és mire lehet használni egy,
távoli verítékszagodtól
kegytárggyá változott
halványszürke férfi pizsamafelsőt?

A következő valóság

Átköltöztek a mindenségbe,
ezért lelkem a mindenséget kutatja,
merre lehet, s merre van a nyitja,
őket mikor, miképpen kapom vissza.
A sűrű, sötét erdőbe indulóban,
mikor már rég felhagytam a reménnyel,
hogy eljussak dantei ébredéssel
az élők elől elrejtett bugyorba.
A következő valóság közel van,
éles vonal vágja el a világtól,
de az élő elbotlik a vonalban.

Az utolsó csepp
Oláh János-emlékérem

Bánj úgy a vízzel,
mintha az utolsó csepp lenne,
bánj úgy a földdel,
mintha az utolsó rög lenne,
bánj úgy a levegővel,
mintha az utolsó lélegzet lenne,
bánj úgy a tűzzel,
mintha az utolsó szikra lenne,
bánj úgy az életeddel,
mintha az utolsó perced lenne.

Hála

Hálásan köszönöm, Uram,
hogy hetvennégy évem alatt
csak kétszer kellett
a bombázások elől
hetekre a pincébe bújnom,
és csak egyszer lőtték szét
fejünk fölött a házat,
ráadásul mind megmaradtunk.
Hálásan köszönöm, hogy
tiszta párnára hajtom a fejem,
és kertünkön nem katonák
gázolnak át,
csak a feketerigók harcolnak
elszántan a jó fészkelőhelyért,
előbb a borókafa ágai közt,
majd lent, a gyepen.
Furcsán lelóg, majd rebben,
villan a szárnyuk.
Nem tudom, hogy életre-halálra
verekszenek vagy csupán megadásig.

Lukács szavaival

Láttam a villámot,
úgy bukott le az égből,
akár egy tüzes sátán.
Egész életemben
skorpión, kígyón jártam,
az ellenséges erő
úrrá mégsem lett rajtam,
és nem ártottam soha
szándékkal senkinek.

Nem örülök, ha mégis
a gonosz léleknek
szolgálatot teszek,
inkább annak örülnék,
ha már a nevéről
mindenki ráismerne.
Nincs olyan fény, amelyre
egyszer sötét ne jönne,
és amit tudok, lehet még
rejtekházban titok.
Nem azt súgják a fülbe, amit
napfénynél mondok,
nem azt fogják hirdetni
a házak tetejéről.

De ne csak azt féljétek,
aki öli a testet, féljetek
attól is, aki pokolra visz.
Nemde öt verebet
nem kapni két fillérért,
Istennél még sincs senki
örökre elfelejtve.
Fejedről számolatlan
hullnak le a hajszálak,
de Isten számontart
a hajad nélkül is.

Nyárvégi rajzok

Hangtalanul és szeszélyesen
rövidre vágja röptét a denevér,
és eltűnik az ég világos ablaka elől,
a fák és bokrok sötétjébe vész.
Majd újra felbukkan: fekete árny,
cikcakkot vág az égre,
ahol a domb éle fölött
még rózsállik a fény.
De sötét villanását elnyeli a sötét.

*

A teraszon döglött fürdőmedence.
Fekete fólia alatt kevéske víz.
Nem fürdött benne senki az idén.
Bármi heves volt is a nyár,
aki éppen hűsölni akart,
elbújt a szobában, se felnőtt,
se gyerek nem benne keresett
magának enyhülést.
Most jön a tél. Elcsomagolják.
Nem tudta betölteni hivatását.

*

Lovas huszárok a diófa legfelső ágai,
kétfelé vágtató lovas huszárok.
Lovuk alsó lába mohón kinyúlik
a messzeség felé, fölötte hosszú, bókoló fejük.
Szélcsendben nézem, mint egy pillanatfelvételen:
megállt a vágta, áll a végtelen.

Szúnyogposta

Elnyomtam egy szúnyogot,
két ujjal összemorzsoltam.
Kis fekete piszok.
Milyen alapon végeztem vele,
én, aki egy sokkal egyszerűbb
élőlényt sem tudnék kitalálni?
Minden porcikája
jól működött, a szívókája,
mint egy injekciós tű, arra szolgált,
hogy észrevétlen belém szúrjon,
és kiszívja a véremet.
Még érzéstelenítőt is beköpött
a bőröm alá. A maga nemében
tökéletes volt. Győztese
egy ősi életláncolatnak.
Én meg merő önzésből agyonnyomtam.
Egyetlen szempont érdekelt:
hogy meg ne csípjen.
Ha ezt nem tenné, élhetne tőlem
akár száz évig is,
felhőkben táncolhatna a gyep fölött,
és nem csapnám agyon.
És akkor persze egy idő után
annyi lenne belőle, hogy
levegő helyett is szúnyogot
lélegeznénk ki és be.

Tehát szétmorzsolom, és
ezzel betöltöm a Teremtő által
nekem szánt szerepet:
megakadályozom a szúnyogok
mértéktelen szaporodását.
De vajon mi a szerepe,
mi célt szolgál a szúnyog?
Talán azt, hogy ne ülhessek
kényelmesen az esti kertben,
élvezve a nyári alkonyatot,
a domb fölött az aranyszélű felhőt,
a gyepre csendesen leszálló harmatot.
Ne gyönyörködjem az alkotásban úgy,
hogy meg ne emlegetném az Alkotót.

Legalább az utolsó pillanatban

Fiatalságom képei igéznek,
elállítják a lélegzetemet,
nem emlékeztem ilyen szépségekre,
nem vettem észre az életemet.

Én vagyok csak ilyen háládatlan,
hivatásos vak s boldogtalan?
Vagy az ember efféle teremtmény,
nem becsüli meg, amije van?

Nem látja meg, ami ajándékként,
észrevétlen hullott az ölibe,
fényre forgó, nyugtalan lelkének
csak ami nincs, mindig az kellene?

Úgy szeretnék hálát adni végre
a békében leélt évtizedekért,
most, amikor itt van a háború,
ablakon zörget, a küszöbhöz ért.

Legalább az érkező tavasz
legyen örömmel teli, vágyva vágyott,
lássam meg a százszor zöld fű színét,
oldjon magába fényes délutánod.

Hogy ha majd véglege beterít a rom,
a korom és füst alkonyt, virradatot,
legyen mire visszagondolni, és
megköszönni, hogy megadatott.

Legalább az utolsó pillanatban
megköszönni azt, ami elveszett,
az áldott kézből bőkezűen osztott,
nyugalmat termő, csendes életet.

Nem csak szárnyas angyal

Testvéreim, én tudom, hogy milyen hideg légópincében
kabátokkal betakarva, lázasan feküdni,
s az elsötétítésben kézről kézre adva újra járni tanulni.
És hogy milyen két vödör vízzel kilométereket gyalogolni,
hogy a pincelakóknak legyen mit inniuk,
és tudom, milyen teljes menetfelszerelésben lélekszakadva
futni a vasútállomásra, elérni az utolsó hazainduló vonatot,
felkapaszkodni a lépcsőjére, az ordító hidegben
elgémberedő kézzel fogni a jeges fogódzkodót,
miközben a hátadra fagy a katonakabát, és a sisak alól
patakzó izzadság jégcseppként ér a szövetre.

Testvéreim, öleljük magunkhoz mindkét karunkkal a békét,
ne engedjük, hogy közönyünk és gonoszságaink láttán
magunkra hagyjon, mint más népek gyermekeit,
akik semmivel sem rosszabbak nálunk,
és akik épp úgy, mint mi, élték a béke önfeledt idejét,
de a szeretet erős kötelével nem kötözték magukhoz
az angyalt, ezért egy váratlan pillanatban elrebbent tőlük.
Milyen nehéz lesz a háború rettenetes bűnei után
újra magunkhoz szelídíteni őt!

Imádkozzunk, még ha először is életünkben,
és öleljük át mindkét karunkkal szorosan
a békét, aki nemcsak szárnyas angyal, de szívdobogás is,
ami nélkül nincs élet. Öleljük és tartsuk meg közelünkben,
és szeressük egymást is úgy, mint önmagunkat,
szeressük egymásban a legnagyobb, a legféltettebb kincset,
legyünk legalább az ő kedvéért
jobbak egymáshoz, mint amilyenek vagyunk.

(Magyar Napló Kiadó, 2024)