Kifordult a lába alatt a lépcső egyik darabja, a zár is ellenállt, mintha a kulcs nem is ugyanazt az ajtót nyitná, feleselt a rozsda nyikorgó hangján, odabent a megérkezés visszhangzott a kockaköveken. Amikor felmosták a padlót, a hatszögek közepén kis tócsákban állt a víz, lassan száradt fel, pedig kitárták a duplakeretes ablakokat, az áporodottság mégis megülte a szerepüket vesztett tárgyakat; a platni rozsdája elfedte a kifutott tejet, a háziszappan belerepedt a várakozásba, a mosdóállvány alatt az öles vizeskancsó porcelánját a harsányra festett gyümölcsök kétszer körbejárták, a két csík közt megrepedt a zománc. A nagyanyja képét nézte a szemközti falon: a vállán a róka átvetve egy nagy döglött állat.

Hiányoztak a szekrény tetejéről a szelíd gesztenyék és a birsalmák, farsangig ott fonnyadtak, mert igazából senki sem szerette. Az apja jelenlétét kereste valami egyszerű, hétköznapi tárgyban. Itt minden valaki másé volt. Letörölte az asztalt, kiöblített két poharat. Pazarlóan szétszórták benne a szemeket, úgy érezte, némelyik kipattant, csíra lett belőle, mások körülötte csak imitálták az életet, valójában meddő követek maradtak. Kétarcú minden örökség.

Nem tudott volna meglenni a tárgyai nélkül, különösen azzal a tudattal nem, hogy tőle függetlenül, másokat szolgálva léteznek, más házakat járhatnak be, és ő már nem szólhat bele a sorsukba, végképp nem viheti őket magával. Nézte a múltba akadt tekintetek horgait körben a falakon: mi hasznuk volt belőle, hogy ennyi mindent összehordtak, azt hihették, azért gyűjtenek, hogy egyszer a túlsó partra átmenthessék.

Folytatódott odakint az éjszaka, egymáshoz kötötték a kutyákat, minél messzebb röpítette volna őket az indulat, annál tehetetlenebbül vágódtak a földre, egymásba martak. Az udvari lámpa kettészelte a sötétet egy kis időre, míg a vendég léptei átegyensúlyoztak a kilazult téglasoron. Hajnalig virrasztottak a figurák a sakktáblán, árnyékuk átlósan keresztezte a fekete-fehér mezőket.

Mintha elmesélte volna, úgy történt: egy furcsa fát látott a parton, mintha lépkedett volna előre, csak lassan, hogy koronája se rezdüljön; meglehet, hogy a folyó sodrásától tűnt, mintha menne; olyan volt, mint valami optikai csalódás, de én a szememmel hiszek. Hasonló fát a vidéken senki se látott, valahol Kanadában honos, talán egy költöző madár hozott a csőrében akarattal egy szem idegen magot, hogy a természetet megtréfálja.

Az apját kereste, mert mindenki felnőtt valahol. Ha valamit emlékbe kapott, az nem tartott sokáig. Eltiltották a cérnagurigától, mert fertőzött, a kórokozók megéltek benne, a játékok sorban eldobni való tenyészetté váltak. Csak egy maradt. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan működött a felpörgethető szerkezet, de háziszappan is kellett hozzá, hogy jobban csússzon a fa, aztán felgyorsuljon, repítse a magot messzire. Legyen örökké idegen, nőjön nagyobbra.

Ha kihúzta a fiókot a tükör alatt, az elgyötört fekete könyvben egy préselt bablevelet talált. Aki a magot a tél közepén a cserépbe ültette, régen öregasszony. Rókájának elhullott a szőre. És a levegőtől elzártan megőrizte eredeti színét a levél, mintha sejtette volna, hogy nem egy télre zöldül ki. Mellette egy alaktalan barnaság zörgött a celonfánban. Töprengett rajta egy darabig, hogy micsoda: beszáradt köldökvar, amit megőriznek titkos bajok ellen. A hajdani nagyasszonyról elképzelni is nehéz, hogy valamikor csecsemő volt. Összecsúszott a fiókban az idő, ahogy egymást fedték a tárgyak, kiegyenlítődött a teremtés a pusztulással. Kisebb hajcsomókat talált fekete szalaggal átkötve, ennyi maradt belőlük a temetések rítusa után, a horgas tekintetűekből, akik a szobákat lakták, akik lerakták itt sorban a tárgyaikat, és aztán elmentek a folyó után dolguk végezetlen. Tincs maradt belőlük a gyűjteményben. Egyre hidegebb lett az éjszaka.

Mint akinek kifordult a lába alól egy tégla, próbálta helyére billenteni az egyensúlyát vesztett világot, mint aki talált mégis valamit, mint akinek rendet kellene tenni sok ócska kacat között, hogy az egyetlen értékes darabot meglelje, hiszen anélkül nem mehet haza. Csak árulkodó jelet ne hagyjon: vörös foltot a lepedőn. Pedig mondta, hogy az első volt, és mégis. Fogta az ollót, és kivágta lassan a barnába hajló vértócsát. Még mindig jobb a semmi a vászon közepén. Széles, fehér udvart vágott hozzá, hadd tűnjön véletlen szakadásnak. Mintha egy ország határai rajzolódtak volna ki rajta. Egy szabad országé. Oda kellene elmenni, és hagyni a porosat, a celofánt maga mögött, röghöz kötetlenül. Elégedetten forgatta a kivágott vászondarabkát, elég ennyi emlék ebből a házból. Nem volt szüksége többé mások emlékeire.

Ahogy a szél megint sűrűre fogta a víz fodrait, a túlsó parton elindult a furcsa fa, hogy megkeresse kanadai társait. Mert mindenki csak az övéi között lehet otthon.

Kontra Ferenc