Kórházi közeg: fehérrel felcsempézett falak, a biztonság kedvéért felhúzott ágyrács, klórozott ágyneműbe süppedő öregség. Magány. Várni, mindig csak várni, jön-e a gyerek, hogy segítene megitatni, a kemény paradicsomos gombócot kanállal feldarabolni. Jönne az, csak három műszakot visz egyedül, olyankor az unokát küldi, aki felrázza a párnámat, a paplanból kibújt plédet visszaigazítja a huzatjába. Grízgaluska levest küldött, tejbegrízt, folyósat, tudja, nincs fogam, csak pépeset ehetek. A kiszolgáltatottság nem más, mint a félelem földjébe ásott rókalyuk. Több kijárata is van, de mindegyik ugyanoda vezet: a kifáradt megsemmisülés talajára. Nem tudok lábra állni. Próbáltatják velem, Kiss néni, tessék szépen először felülni, aztán lendületet venni, hórukk, hónaljam alá nyúlnak, úgy emelnek meg, de a remegő térdeim berogynak. Az egyik nővér gorombáskodik velem, hogy elhagyom magam. A másik megértőbb. Vizes textilpelenkával törli meg az arcomat, majd visszafektetnek, de előbb gyorsan lepedőt cserélnek. Kicsomózzák a négy sarkát, majd a tisztának a sarkaira újabb csomót kötnek. Alám még gumilepedőt is tesznek, aztán bepelenkáznak. Szemernyi szemérem sincs már bennem. Megemelem a fenekem, majd széttárom a combjaim, hogy gyorsabban menjen. Áttörölgetnek föntről lefelé haladva, tusfürdőhabos lavórba mártják a mosdószivacsot. A hátmosást szeretem a legjobban. Majd felhúzzák rám az ágyrácsot, és bekötnek egy infúziót. Azt mondják, ettől erősödni fogok. A kézfejembe ültetik a branült, mert máshol már nem találnak jó vénát. Fölfelé nézegetek az infúziósállványra. Cseppenként fogyok én is el, ezt gondolom. Aztán kinézek az ágyrácson. Triptichonban látom a világot: az első ráccsal keretezett képen az ablakot szemlélem. Téli paplan alatt alszanak a fák. Nem esik. Zord időnek néz ki, de idebent nem fázni. A középső ágyrácsú képen egy velem egykorú betegtársam sírdogál. Hiába kérdezem, csak egyet hajt: neki meg kell szoptatnia a gyermekét, adják vissza a kislányát, és különben is, elvették a nyugdíját, piszkos rablóbanda vesz körül bennünket, mondja. A harmadik rácsrésen át egy üres fehér csempefal világít. Ezt szeretem a legjobban bámulni: ide bármit képzelhetek. Azt például, hogy nagyanyámék tanyáján kilógatva csöpögnek a gomolyák, hogy főzik ki a háziszappant, a lányom egyéves születésnapjára emlékszem, amint elindult, az unokám hosszú, zongorista ujjaira. Kétnapos koldusmagányba burkolózom. Nincs látogatóm, de tulajdonképpen nem is bánom. Egyedül kell megvívnom a hétfejűvel: a születő hétfővel, a haldokló vasárnappal és a köztük lévő sárkányfejekkel. Azt mondják, advent van. A folyosó végén a nővérpultnál állítólag van egy szép koszorú is, az ünnepre hangolódás jeléül. De én azt nem láthatom. Három lila és egy rózsaszín gyertyát gondolok rája. De lehet, hogy fehérek. Nem tudom. Csak várakozni tudok, de azt egész jól. Van benne gyakorlatom. Azt mondják, ilyenkor, adventkor megtisztul az ember lelke, várja a Messijást. Mindenkinek van egy Messijása. Nekem is van. De ezt nem tudja senki sem: amikor meztelenre vetkőztetnek és rám dobják a takarót, én vagyok a Messijás. Olyankor behunyom a szemeimet, és azt képzelem: megérkeztem oda, ahová mindig is akartam: jászolmennyországba.

Lajtos Nóra