Örményország a lyukon át
Nézem a lyukon át Tibit, amint a mobilját piszkálja. Fotót akar készíteni ő is a hét és fél ezer éves kövekről, az örmény Stonehenge, a Zorats Karer köveiről, melyekbe szabályos, látcsőszerű lyukakat fúrtak egykor névtelen elődeink, talán a messzi csillagokat, talán a táj szellemeit, vagy egymás lelkét kutatva, vizsgálva. Semmit nem tudunk róluk, csak hogy rakták, ásták be a földbe a köveket, sokkal többet, mint abban a híresben, Angliában. Nem ez az első meglepetés itt, a Kaukázus hegyei között, de nem is az utolsó.
– Miért mentek ti pont Örményországba? – teszik fel sokan a kérdést, és nehéz ezt elmagyarázni, mert nem lehet mindenkinek elmondani, hogy egy gyermekkori regényhősöm példáját követve kockáztatom meg az idővel és a halállal való veszélyes kacérságot. Hogy ugyanúgy lépegetek majd a múlt kútjának csúszós peremén, mint a fantasztikus regényíró, René Barjavel hőse, Az óvatlan utazó, aki időgéppel szánkázott a múltba és a jövőbe, nem törődve a rá leselkedő ezernyi veszéllyel.
Pedig sejthettem volna, hogy baj lesz. Alkonyatkor érkeztünk meg a Szevan-tó partjára, ahol a korábbi szállásunkat lemondták, és az új helyen, a közvetlenül a víz mellett épült hotelben senki nem várt bennünket. Sőt, egyenesen néptelen volt az épület, kihalt, szó szerint kongott az ürességtől. Az ajtó nyitva állt, mint egy fura mesében, ahol szellemek és kísértetek várják a gyanútlan belépőt. Az emeletre is fel lehetett menni… Építési terület, homok-, mész-, és cementeszsákok, sittrakás mindenütt.
Aztán megjelenik egy fiatalember, és készségesen felajánl néhány szobát a földszinten, szerinte az első emeleten, mert errefelé orosz szokás szerint még mindig így mondják. Jó harminc éve esett szét a Szovjetunió, de előtte sok volt a hetven év…
A szobák fűtetlenek, és mintha az ágynemű is mosatlan volna… Húznak újat, ne aggódjunk. És meleg is lesz mindjárt. Az pedig nem árt, majd’ kétezer méter magasan vagyunk, a tó gyönyörű előttünk, de szinte érezzük, ahogy mászik ki belőle a hideg, akár egy őskori szörny.
Egyszóval furcsák voltak az előjelek. De aztán vacsorát kapunk, helybéli sült pisztrángot eszünk, igaz, kicsit különös az íze, mert itt mindent kaporral és korianderrel ízesítenek. Még szerencse, hogy a bort nem…
Békésen térnénk nyugovóra, de mivel feleségem a meleget szereti éjjel, kiköltözöm a nappaliba, ahol csak egy kanapéágy van. Sebaj, a földön alszom, hevenyészve összetákolt párnákon, nyugtalanul. És akkor jönnek is az álmok, ebben a félig éber, félig alvó állapotban. Egy fekete hajú nő érkezik, fúriaként szögezve nekem a kérdést, hogy mit keresek én itt, mikor már többször meghaltam itt, előző életeimben. Aztán vált a kép: tizennyolc esztendős, keresztény fiút kapnak el a muszlimok, és élve vágják ki a szívét…
Hát igen, kellett nekem. Egykor ugyanis, vagy tizenöt évvel ezelőtt, vezetett meditáción vettem részt, behunyt szemmel kellett feküdnöm a földön, és úgy mesélnem a mesternek, hogy mit látok. Két ilyen utazást tettem meg akkor, s mindkétszer Örményországban értem földet. Abban a bizonyos – talán hipnotikus – állapotban ugyanúgy láttam a szürke és éles köveket, mint itt, láttam és éreztem, hogy itt semmi sem egyenes, nincs síkvidék, alföld, csak hegyek. És futottam a valószínűtlenül türkizkék színű Szevan-tó partján, amíg le nem nyilaztak a mongolok valamikor nyolcszáz évvel ezelőtt. Másodszor még rosszabbul jártam, szökött rabszolgaként vérebek szaggattak halálra.
Nem, nem vagyok mazochista. Indulás előtt eszem ágában sem volt olyasmire gondolni, hogy itt, Örményországban, bármi rossz érhet. Kísérlet volt?
Mondjuk. De a rossz álmok azonnal elmúltak, amint elhagytuk a Szevan-tó vidékét.
Csak valami ismerős érzés maradt meg, de ez az érzés otthonias volt. Mintha hazaérkeztem volna. Hogy mitől, ezt magam sem tudom. Talán a helybéliek kedvessége is hozzájárult ehhez, a sok közelmúltból itt ragadt Zsiguli és Zil, ami viszont a gyermekkoromat idézte vissza. Vagy a történelmük, amely sok mindenben hasonló a miénkhez? (Nekik is volt hajdan Nagy-Örményországuk, náluk is volt tatár és török invázió, volt népirtás és orosz megszállás.)
Hogy nem csupán ragaszkodnak a nyelvükhöz és az írásukhoz, amit rajtuk kívül senki nem ért meg és senki nem beszél, hanem még egy parkszerű helyet is kialakítottak, ahol ember nagyságú örmény betűk sorakoznak a megalkotójuk, Mashtots szerzetes szobrával együtt?
Hogy megmaradtak kereszténynek a rengeteg hódító birodalom, perzsa, török, mongol veszély ellenére? Hogy vésik, gyűrik a kőtáblákat, a katchkarokat, ezer és ezer éve, és mindig kereszteket vésnek beléjük virágmotívumokkal, hol az örökkévalóságot jelképező gránátalmával, hol meg szőlőfürttel díszítve? Hogy tele vannak olyan csodás történetekkel, melyekben egyszer Timur Lenket győzik le, máskor az arabokat, és egyáltalában minden gaz hódítót, ugyanúgy, ahogyan a mi, hazai mondáinkban, regéinkben bírják le őseink a törököt, tatárt, labancot? Hogy a sok veszély és meghurcoltatás után is még mindig élnek, összepréselve egy Dunántúlnál is kisebb területre, akárcsak mi, magyarok a Kárpát-medencébe, Trianon után?
A fene tudja. De, igen, igen, azt hiszem, mindez együtt. És hogy az örmény esküvő végén a mennyasszony és a vőlegény két fehér galambot enged fel a levegőbe.
Belecsöppentünk valamibe, amiről azt hittük, turistalátványosság, de nem az.
Végtelenbe néző távcsövek, kövekbe fúrva. Távolságot kutatnak vagy mélységeket, akár az örmény lányok távol ülő szemei, ha rád néznek?
– Vissza kéne menni – mondom a feleségemnek már itthon, a roppant fárasztó, éjszakai repülőút után. Visszamenni oda, ahol a hátadat csapkodják, miközben alig látnak ki a Zsiguli bepárásodott ablakán, és nevetve ezt kiabálják: – Egy millió kilométer van benne, öcsém! (Mert a szovjet időkből itt maradt alkatrészekből a Ladák bármikor megjavíthatóak, nem úgy, mint napjaink számítógépek által vezérelt csodaautói.)
Vagy visszamenni a jereváni operába, ahol Hacsaturján balettjéből, a Spartacusból is a szabadságért küzdő örmény nemzeti hőst kreálnak.
A bolhapiacra, ahol az örmény árusokkal orosz nyelven szidjuk a hál’ Istennek mára már letűnt szovjet időket.
Talán egyszer még sikerül.
Gáspár Ferenc