Valamikor, egy másik világban, egy másik dimenzióban (így kezdődnek a buta amerikai sci-fik is, azt hiszem), szóval, egy egyszer volt, hol nem volt időben nem szerettem az operát, nem szerettem „operába járni”. Nevetségesnek tűnt a potrohos hősszerelmesek és az érthetetlen hangon sikoltozó, többnyire úgyszintén kövér énekesnők látványa, unalmasnak a melodráma.

Feleségem viszont igencsak kedvelte a műfajt, és mikor cseperedni kezdtek a gyermekeink, bérletet vásárolt az Erkelbe. Eleinte engem is magukkal vittek, de míg két copfos hajú csöppségem és anyukájuk lélegzetvisszafojtva és az előttük ülők háttámláit markolva és karmolva izgulta végig az előadást, én türelmetlenül izegtem-mozogtam, rángatva sokszor az egész széksort, így zavarva meg a publikum kulturális élvezetét.

Máskor meg hangosan köhögtem, prüszköltem, feltűnően tisztogattam a szemüvegemet, így jelezve, hogy ez az izé, amit a többiek néznek és hallgatnak, bizony egy fabatkát sem ér. Ők – akik itt megjátsszák a nagy műélvezetet –, csupán üres fejű marhák, kivénhedt és őszülő halántékú aggastyánok vagy megöregedett, kikent-kifent matrónák, akik még ma is azt hiszik, hogy szépek és vonzók, akár a kövér kartársnők ott fent a pódiumon. Vagyis sznobok mind.

Kis családom szerencséjére az előadás egy pontján rendszerint elnyomott a buzgóság, és akkor végre nyugodtan átadhatták magukat a zenének és az éneknek. Már senki sem brummogott, prüszkölt mellettük.

Egy idő után feleségem rájött, hogy legegyszerűbb, ha nem cipel magával, hármasban sokkal jobban érzik magukat, és én sem gondolom azt, hogy meg lettem erőszakolva.

Azért – feltehetően a művészfilmek és a komolyzene szeretete miatt –, akadt már abban a „soha nem volt térben és időben” két kivétel. Az egyik Ingmar Bergman gyönyörű Varázsfuvola-filmjének volt köszönhető. Ott, először, végre megtudtam azt is, miről énekelnek a szoprán hangú énekesnők, hiszen az a mű végig feliratozva volt.

A másik pedig szerintem egy 1984-ben elkészült Carmen lehetett, amit a közelmúltban újra levetítettek az M5 műsorában.

És akkor valami megváltozott. Már korábbról ismertem a dallamokat, az áriákat, hallottam rádióban, tévében, énekeltük a torreádor dalát az iskolában, de mindez együtt nem lett volna elég a drámai erőhöz, ami a műből sugárzott. S feltehetően ezzel nem voltam, nem vagyok egyedül.

De az igazi, a nagy áttörés azért még mindig váratott magára. Csak a Carment hallgattam az autórádió magnóján keresztül, lassan őrületbe kergetve a lányaimat, akiknek, valahányszor beültek mellém, el kellett viselniük a torreádor dalát vagy Carmen énekét, melyek bármennyire is szépek, ha az ember mindennap ezt hallja, ráadásul teljes hangerővel, és úgy, hogy még a papája is rázendít a maga hamis és rekedt stílusában, akkor ez tényleg eléggé megnehezíti az együttélést.

Sok évnek kellett eltelnie, míg ráéreztem a dologra, és igazi operafogyasztó lettem. Biztosan hozzájárul a manapság kötelezően előírt feliratozás is, no meg, hogy a rendezők a szereplőválasztásban igyekeznek a karakternek megfelelő típust választani. Egyre ritkább a túlsúlyos és elaggott szerelmes, viszont mind több az ötlet, a fantázia, a darabok megjelenítésében. Így a már számtalanszor látott operák is mind újabb és újabb köntösben jelennek meg, eddig rejtett, vagy rejtettnek vélt oldalukat-tanulságukat tárják fel a publikum előtt. Az énekesek pedig nem egyhelyben állva áriáznak, sőt. Ma már szinte előírás, hogy akár fekve vagy fejjel lefelé lógva is képesek legyenek dalolni. Tavaly az Állami Operaház és az Erkel mellett Budapesten harmadikként megnyitott Eiffel házban A Mester és Margarita operaelőadásán a Margaritát alakító énekesnő a történet szerint boszorkánnyá változva a levegőben szállva seprűnyélen lovagolva énekelt.

Vagy lehetséges, arra gondoltam, mi minden marad ki az életemből, ha nem ismerem meg az operákat. Egy másik világ… Egyszóval nem tudom, miért lettem fikázó különcből elszánt rajongója a műfajnak. De megtörtént, már nem válogatok, hallgatok Verdit, Puccinit, Mozartot egyaránt. Végre – oly sok idő után – megértettem feleségem érvelését, hogy miért járt lelkesen a lányainkkal operát nézni, már óvodás koruktól kezdve egészen kamaszkorukig: „Mert az opera a zene segítségével a legtisztább és legerőteljesebb módon tudja az örökérvényű, az ember életét meghatározó hatalmas érzéseket közvetíteni”. Ezért is nagy kár, hogy a háború okozta romló gazdasági helyzet miatt a már említett Eiffel házban ősztől elmaradnak a meghirdetett operaelőadások. Pedig hihetetlen élmény volt az első sorból üvegfalon át nézni a zenekart, amíg odafent a színpadon…(!) De hát úgyis tudják, mit akarok mondani. Nincs szó arra a varázslatra, ami most szertefoszlott, elillant, akár a füst.

Churchill a második világháborúban, amikor a háborús kabinet többi tagja azt javasolta, hogy a katonai célok miatt kurtítsák meg a kulturális költségeket, lakonikusan csak ennyit jegyzett meg: „Jó, jó. De akkor miért harcolunk?” Csak remélni tudjuk, hogy rövid lesz az átmenet.

Gáspár Ferenc