Nemrég három napot töltöttünk feleségemmel egy úgynevezett erdei hotelben. Ez az erdei hotel többek között azzal reklámozza magát, hogy érintetlen természeti környezetben található, Magyarországnak egy olyan hegységében, amely a leginkább megőrizte eredeti állapotát. Nem titok, a Börzsönyről van szó. Nem egészen világos előttem, mit értenek érintetlen természeti környezet alatt. A Börzsönynek abban a részében ugyanis ősidőktől fogva folytattak és folytatnak fakitermelést, néhol egészen gyalázatos méretekben. Furcsa, hogy érintetlenként hirdetik azt a környezetet, amelyen naponta autók tucatjai vágnak át, épp a hotel jóvoltából, mert más módon nem lehet megközelíteni. Lehetne persze gyalogosan is, ám jól láthatóan ennek a hotelnek nem a bakancsos turistákból verbuválódik a célközönsége. A hely, ahogy azt a reklámanyagokból tudni lehet, egyszerű erdei telepből nőtte ki magát négycsillagos hotellé. Azelőtt favágók szállása állt a helyén. Ebből mára annyi maradt, hogy a terület sarkában meghagytak egy öreg, lerobbant házat, amelyben a technikai személyzet lakik. Jómagam nem jártam még hasonló intézményben, így érthető csodálkozással szemléltem a valóban pazar, és meglepő módon korántsem ízléstelen épületet.

Azonban az érzés, hogy valami nincs rendben mégsem, már a hotelben töltött első percekben úrrá lett rajtam. Először nem tudtam rájönni, mi lehet ez. Mi gerjeszti bennem. Nem az épület wellness-részlegében látott Buddha-szobrok feltűnő mennyisége, bár az is elgondolkodtató volt. Nem a gondterhelt arccal az étterem felé baktató, hónuk alatt laptopot szorongató férfiak és nők, akik valamilyen csapatépítő tréning szerencsés résztvevői lehettek. És nem is a szemmel láthatóan magukkal mit kezdeni nem tudó fiatal párok, akik fel-alá járkáltak a hotel környékén, a fellélegzés minden látható jele nélkül. Nem és nem, illetve részben igen, de a titok nyitja mégsem errefelé keresendő, tudtam. A második nap délutánján aztán, egy katartikus, tiszta pillanatban ráébredtem, hogy miről van szó. A jakuzziban ültünk épp, szemben velünk egy fiatal pár nyalta-falta egymást a minden irányból bugyborékoló, kissé állott szagú vízben. Ott ültem nyakig a jakuzziban, néztem a szemközti hegyek fölött köröző ölyveket, és az jutott eszembe: szemenszedett hazugság. Milyen egyszerű. Hogy ez a hotel ennek a zátonyra futott, végzetes léket kapott tankhajónak a torzképe, ami a világ. Hogy ez a hotel úgy tesz, mintha nem ennek a halálos sebet kapott világnak a része lenne. Hogy a tömény és gátlástalan hazugság állott szagú medencéjében ülünk itt mindahányan, vásári Buddha-szobrok között, korlátlan internet-hozzáféréssel. Hogy egyszerűen egy betű nem igaz abból, amit látok. És hogy a hotelt övező hegyek karéja sem jelent mást, mint érzelmes díszletet ennek a pokoli komédiának a színpadán. Nem tagadom, elfogott a rémület. Arra gondoltam, hogy ez a világ már nem is létezik, rég felszámolta önmagát, és hogy valami olyasmi ez, mint amikor az amputált végtagot egy darabig még érzi a szerencsétlenül járt ember. Talán egyfajta fantomfájás az egész. Nincs már ott, és mégis fáj.

Aztán a kulcsosház jutott eszembe, nem messze a hoteltől, lent a völgyben, az egykori favágószállás, rozzant tábori ágyaival, pecsétes, dohos ágyneműivel, vaskályhájával. És gondnoka, a fél szemére vak, különös férfi, akivel néhány emlékezetes, filozofikus beszélgetést folytattam a patak hídján álldogálva. Ez az ember egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte „megborult” a rend, az évszakok eltűntek, az emberek pedig megvadultak, és hogy ő nem tudja, mi a teendő, csak azt, hogy mindig visz vadvirágcsokrot a közeli feszület alá, imádkozik, kéri a megfeszítettet, hogy legalább azt a völgyet kímélje meg a pusztulástól. Őz ugatott a fák között, a feszület tövében égtek a mécsesek, telefonomra pedig legalább az ötödik sms érkezett, amely tudatta velem, hogy üdvözölnek Szlovákiában. Úgy látszik, mondtam a férfinak, időközben a Börzsönyt is elcsatolták Magyarországtól, az érintetteket pedig sms-ben értesítik a határmódosításról. Azonnal elhitte, pár másodpercig rémülten meredt rám. Aztán csak annyit kérdezett, mi az az sms.

Győrffy Ákos