Gáspár Ferenc írása Cselenyák Imre Eltépném lelkemet – Vörösmarty Mihály életregénye című kötetéről

„Most tél van és csend és hó és halál.” Akár ma is írhatta volna Vörösmarty Mihály az Előszót, a nagy versek aktualitása minden időben érvényes, még akkor is, ha most éppen nagy a „zaj”, legalábbis ami az információáradást, a „zörejt” illeti, a mélyben viszont egyre nagyobb a csend. Kevesebbet és ritkábban – jó, mondjuk ki nyíltan, tulajdonképpen sohasem – énekelünk, és verseket sem szavalunk egymásnak okulásul, vagy csupán jókedvünkben, egymás szórakoztatására. Pedig nagy költőkkel áldott meg minket, magyarokat a sors, s ha meghalljuk a Szózatot vagy A merengőhöz című verset, akkor azért ma is meg-megállunk egy pillanatra, akárcsak a Toldi vagy a János vitéz esetében. De míg az utóbbiakból készült mindkét egész estés animációs film roppant népszerű lett – többek között Jankovics Marcellnek köszönhetően –, addig a Csongor és Tünde idei bemutatója nem csigázta fel az átlagnéző érdeklődését. A romantika nagy költője, Vörösmarty Mihály valamiért nincs most azon a piedesztálon, amit megérdemel, pedig az idén kettős évfordulója van: kétszázhuszonöt éve született, és százhetven éve halt meg.
Ezt a talán túlzó szóval mondott „érdektelenséget” próbálja áttörni Cselenyák Imre Vörösmarty Mihályról szóló kötetével, melynek címe, az Eltépném lelkemet is telitalálat. Csajághy Laurához, a költő feleségéhez szól az Ábránd című vers, még szerelmük kezdetén, amikor az idősödő férfi még nem biztos abban, viszontszeretik-e? Igen, idősödő, mert abban a korban egy negyvenhárom éves ember – ha csak nem sportolt egész életében, de ez akkor még az arisztokraták berkeiben sem volt általános – már-már öregnek számított. (Gondoljunk csak Kosztolányi Aranysárkányának főszereplőjére, ahol Novák Antal tanár úr negyvenöt esztendős, idős ember.)
De – mint az elkoptatott mondás tartja –, öregember nem vénember, az ő szíve is megmozdulhat, sőt, a kései fellángolás sokszor nagyobb tüzet, izzóbb szenvedélyt kelthet, mint a bohókás ifjúkor virágról virágra szárnyalása. És egy hívő ember számára mi lenne nagyobb áldozat annál, hogy eltépné a lelkét?
„Eltépném lelkemet / Szerelmedért”, írja Vörösmarty Mihály, és még az „eszemet” is „Feldúlnám”.
Van ennél modernebb vers? Írnak ennél végzetesebbet?
Cselenyák Imre jó tíz évvel ezelőtt kezdett bele Arany János életregényébe, és az első rész, az Áldott az a bölcső a nagy költő születésének kétszázadik évfordulójára jelent meg. Hamarosan követte a második kötet, A tölgyek alatt címmel, és aztán a Hej, Tinódi! (Tinódi Lantos Sebestyénről), majd egy hosszabb nekifutás után, két évvel ezelőtt az Eliramlik az élet – Az igazi Petőfi. Ezzel szinte egy időben jelent meg a József Attiláról szóló két könyv, a Tiszta szívvel (2022) és A semmi ágán (2023).
A titok nyitja, hogy írónk Petőfiről nem akart könyvet írni, és a József Attiláról szólókat már korábban papírra vetette. De hogy mégis megtette, és tizenkilencre lapot húzott, nyerőnek bizonyult, hiszen a három reformkori költő (Arany, Petőfi, Vörösmarty) barátságát, ellenérzéseit, találkozásait három különböző szemszögből írhatta meg.
A mostani kötet azért különbözik az előzőktől.
Kevesebb benne az anekdotázó, sztorizgató Cselenyák, több az eddig kevésbé ismert irodalomtörténész. Szívós alapossággal nézett utána minden korabeli lapnak, minden fontos embernek. Vörösmarty leveleiből is olvashatunk itt, és ami még roppant nagy erénye a könyvnek és kiadójának (Historycum!), hogy a kötet egész verseket és versrészleteket is tartalmaz, szemben a korábbi, a Könyvmolyképzőnél megjelent könyvekkel, melyekből az akkori kiadó minden verset szorgosan kigyomlált. (Kivétel volt az Arany Jánosról szóló, de ott is csak függelékként, a kötet végén szerepeltek a versek.) Hát lehet költőkről néhány fontos művük bemutatása nélkül könyveket kiadni?
De hogy ne ragadjunk le a költői kérdéseknél: akik az író könyveit a sok személyes részlet, bensőséges érzések és beszélgetések miatt szerették, azok ezúttal sem fognak csalódni. Sokat olvashatunk az ifjú Vörösmarty házitanító éveiről, Perczel Etelka iránt érzett reménytelen szerelméről; aztán, mint említettük, a Laurával kapcsolatos érzelmi viharairól, nemkülönben kortársairól, s a költők, írók mellett a haza bölcsével, Deák Ferenccel való barátságáról.
Az igazi slusszpoén a végére maradt. Cselenyák Imre Nyírkátán született, s a községet annak idején Gebének hívták. 1849 augusztusában Vörösmarty Bajzával együtt a császári bosszútól tartva (június 15-én a forradalmi kormány közbírónak nevezte ki) álnéven Csanády János kisbirtokos Gebe környéki házában húzta meg magát, s ott írta Emlékkönyvbe című költeményét, ám a ház asszonyának, Piroskának az emlékkönyvébe egy másik vers is bekerült.
Ezt a verset jómagam is olvastam régebben, és az interneten való kutakodás során úgy tűnt, hogy legelőször az Irodalomtörténet 14/64. évf. 3. száma hozta le 1982-ben Julow Viktornétól, aki férje, Julow Viktor irodalomtörténész utolsó írásaként tette közzé. A verset Vörösmarty az ifjú császár, Ferenc József születésnapjára írta. A magyar irodalom egyik legkeményebb átokverse, talán József Attila írt hasonlókat Gyömrői Edithez: „Bogár lépjen nyitott szemedre.” (Magány)
Vagy egy másik nagy vers, A walesi bárdok jut az ember eszébe, de míg az áttételesen Edward királyról szól, itt nem lehet félreértés. „A magyar nép első emberének, / A királynak van születésnapja” – szögezi le a költő már a vers kezdetén. És aztán miket kíván neki:

„…Te akasztott emberek királya!
Agyad váljék izzó tűzparázzsá,
Étkedet fel a férgek emésszék,
Italul nyelj a kiontott vérből –
Vérpad legyen, melyre ülsz le, a szék.
Koldusbotra juss, mint sok ezeren,
Kiktől mindent, mindent elraboltál,
Mert te a hazának nem királya,
Gyilkolója, megrablója voltál…”

Biztosan akadnak, akik kételkednek Vörösmarty szerzőségében, ám nem csupán a jelzők, a rá jellemző szerkezetek felvonultatásában, hanem a szimfóniákhoz hasonló fortissimós lezárásban is oly alkotás, hogy kizár minden más szerzőséget:

„…És a részvét mégis meg ne szánjon!
Ne legyen e földön nyugodalmad,
Isten – ember – együtt megutáljon.
És amennyi napot e hazának
Vértanúi tömlöceikben élnek –
Annyi éveket élj a világban,
S szenvedj, miként azok szenvedének.
S ha majd méltó büntetésed vetted,
S testedből a lelket kiereszted –
Poraid a forgószél seperje,
S bitófa legyen a sírkereszted!”

Julow Viktornak is ez volt a véleménye. Ráadásul a vers megírásának tényét még dr. Uray Sándor református esperes – tőle kapta Julow Viktor a verset, ő pedig az édesapjától – visszaemlékezése is tanúsítja.
Egy dologban van talán elírás Cselenyák Imre kötetében, mikor a versben az egyik sort így idézi: „Álmaidat sétányok zavarják”. Az Irodalomtörténet említett számában viszont jól olvashatóan sátányok vannak sétányok helyett.
Egyértelmű erénye még az Eltépném lelkemet kötetnek, hogy Vörösmarty életrajzán keresztül a hazai romantika korát eleveníti meg, méghozzá olvasmányos módon. Akár vizsgára is lehet menni belőle.
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy akárhogy is van, de „jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor”. És nem csak a tél és a csend és a halál.

(Historycum Kiadó, 2025)