A melankóliának vannak sokszor emlegetett, emblematikus helyei, művei, alkotói. Emlékeztetőül sorolok az alábbiakban néhányat. Ha egyetlen épületet kellene kiemelni, az II. Lajos bajor király hattyúvára lehetne a Starnbergi-tó felett, az uralkodó emberi sorsának minden rétegében felfedezhetjük a melankólia attitűdjeit. A festői hegyek közé épített mesebeli várat ő maga tervezte, a hattyúk megszállottja volt, ezekből bőségesen készíttetett szobrokat a belső terekbe. De aki végigjárja az egymásba nyíló termeket, felfedezheti, hogy a mennyezetről is hattyúk néznek ránk, a kanapék aranyselymét is ezek a madarak díszítik, sőt a csipkefüggönyökbe is hattyúkat hímeztek. Csoda-e, hogy Wagner operájában a talpig páncélban érkező Lohengrin csónakjával egy hattyú siklik a vízen. A zene megédesíti a melankóliát, azaz a melankolikus ember a dallamörvényben talál rá igazán önmagára. Klasszikus zenei párhuzamként említhetnénk, hogy II. Sándor cár nyomasztó uralmának alaphangulatát, a mélabút fejezhette ki Csajkovszkij is a A hattyúk tavában. Ahogyan annyi másra, arra sincsen racionális magyarázat, miért éppen a hattyú lett a melankólia allegorikus madara: Charles Baudelaire A hattyú című versét a melankólia himnuszaként emlegetik, melyet Marek Bieńczyk új könyvében részletesen elemez.

Jon Fosse a norvég irodalom egyik legnagyobb hatású kortárs alkotója. Melankólia című kétrészes regénye Lars Hertervig tájképfestő balladás sorsán, belső monológokon keresztül lelki jelenségként mutatja be a melankólia bonyolult, ismétlődésekben bővelkedő világát – egy művész fizikai-szellemi leépülését olvashatjuk. Ugyanakkor a kapcsolódást mutatja, hogy egy művészregény lelki traumája miként kapcsolódik az ihlet érzékenységéhez.

A művészetekben számos átfedést találunk, ahogy a fenti példa is mutatja. Ahogyan a melankólia a művészre hat, ahogyan a lélek hasad, ahogyan Chopin zenéjében megjelenik ugyanez az érzés, ahogyan egy filmben feltűnik egy festmény. „A test és lélek, illetve az egészség és a betegség viszonyának gyökeres átértékelése szükséges ahhoz, hogy a melankóliának, ennek az utóbbi évszázadban egyre inkább háttérbe szorított fogalomnak visszaadhassuk az őt megillető jogait. A romantika korában kezdődött el a fogalom köznapi és orvosi értelmezésének meghasonlása, és ebben jelentős szerepük volt maguknak a romantikusoknak is. A melankóliát halálba vezető élettechnikává fokozták, márpedig a közvélemény ezt nem fogadhatja el. A társadalomnak nem lehet épeszű tagja az, aki elébe szalad a halálnak, mintegy kihívja maga ellen, és mivel a melankóliában ott lappang a halálvágy is, az elmebetegségek egyre szigorodó rendszerébe kell besorolni”– írja Földényi F. László Melankólia című könyvében.

A festészetben szinte egész életműveket lehetne idekapcsolni, már a szerzők impozáns névsora is előhív számos képet, amely hangulati elemekhez kötődik: Arnord Böcklin, Caspar David Friedrich,Edvard Munch, Gustav Klimt, Vincent van Gogh, Amedeo Modigliani, Ámos Imre, Csontváry Kosztka Tivadar, Farkas István, Gulácsy Lajos, Kondor Béla, Moholy-Nagy László, Ország Lili, Schaár Erzsébet egyes műveit.

A színpadon a légies Ofélia volt a melankólia legismertebb megtestesítője. Shakespeare művének számos feldolgozásából éppen ezt a sérülékeny alkatot emelte ki több zeneszerző: Hector Berlioz az Ofélia halála című jelenetben, Frank Bridge Ofélia álma címmel szimfonikus poémát szentelt neki, emellett talán a legismertebb Ofélia dala, Dmitrij Sosztakovics műve.

Ofélia halálát több festő is megörökítette, a legismertebb John Everett Millais alkotása 1852-ből, ma a londoni Tate Britain Kollekció része. A képnek számos változatát festették meg más művészek is. A legmesteribb kortárs művészi metamorfózist mégis Las von Trier alkotta meg Melankólia (2011) című filmjében, ahol a bevezető képsorokban, valamint a film plakátján bukkan fel a vízben lebegő nőalak. Ugyanez a kép ihlette Kylie Minogue és Nick Cave Where The Wild Roses Grow című videoklipjét is, amely ugyanennek a jelenetnek a vizuális és zenei újraértelmezése.

Kontra Ferenc